Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Paskai László: Aquinói Szent Tamásra emlékezünk
jelenti, Hogy egy azonos alany életének egyik szakasza elmúlt, s most új tartalma van életének, hanem a földi élet Istentől kapott véglegességét és jelentőségét, mivel a történelem az örök Logosz megtestesülése és keresztje által magának Istennek a története. Ugyanakkor azt is föl kellene tárnunk, hogy a történelemben már most, és valamilyen megtapasztalható módon valami „örök" valósul meg, mégpedig a szabadság révén, és éppen ezért nem lehet múlandó, hanem véglegesként és visszavonhatatlanul jön létre, úgy, hogy a történelemben csakugyan örökkévaló történik, és ez az „örök" nem a történelem végén illeszkedik ahhoz valami egészen újként. De a szabadság, az idő és az örökkévaló viszonyának általános problémáját is csak jelezhetjük itt. Talán nem eléggé spirituálisán, jobban mondva nagyon elvontan és túlontúl elméletien beszéltünk a húsvéti hit lelkiségéről. És még így sem említettünk számos, a Föltámadott és a vallásos ember kapcsolata megértésének fönti alapelvéből levonható következményt. (Például nem szóltunk arról, hogy mi a valódi lényege annak, hogy a Föltámadott közbenjár értünk az Atyánál, ami Jézusnak nem új, a mi kezdeményezésünk által elindított „foglalatossága" — sit venia verbo —, hanem azonos földi életének és keresztjének érvényességével, amit Jézus természetesen öröktől fogva ismert és akart.) Több nem volt itt lehetséges. Tulajdonképpen bátorítani akartuk csak a vallásos embereket, hogy elfogulatlanul imádkozzanak a megdicsőült Úrhoz, mivel istenközvetlenségünk közvetlen kapcsolatunkat is jelenti a történelemmel, amelyet Isten saját valóságának fogadott el és végérvényesen elismert sajátjának Jézus föltámadásában. Paskai László AQUINÓI SZENT TAMÁSRA EMLÉKEZÜNK Az emlékezés egyik legkiválóbb képességünk. Ennek segítségével áll fenn tudatvilágunkban személyiségünk egysége a múlttal és ez eredményezi, hogy a múltra alapozva a jelenben, építsük a jövőt. Ami az emlékezet jelentősége az egyes ember életében, ugyanazt szolgálja a visszaemlékezés az emberiség történetében. A régi korokra való visszaemlékezés az emberiség jelenét összekapcsolja múltjával és segítségével a jelenben a holnap felé fordul. A visszaemlékezés az emberiség fejlődésének fontos tényezője és alapkő ahhoz, hogy a történelem folyamán ne izolált események halmaza, hanem a történetiség pozitív adottsága alakuljon ki. Mai ünnepi összejövetelünk ilyen visszaemlékezés. Hétszáz évvel ezelőtt ezen a napon Fossanuova-i cisztercita apátságban, útban a II. lyoni zsinatra, halt meg a középkor egyik legnagyobb gondolkodója, Aquinói Szent Tamás. Személye kiemelkedő, nemcsak a kereszténység, de az egész európai művelődés történetében. Művei döntő hatást gyakoroltak a későbbi korokra. Életében, de az azóta eltelt két évszázad alatt is a legkülönbözőbb állásfog látások alakultak ki: tanítását elmarasztalták, majd magasztalták, dicsérték újszerűségét, de vádolták is az újszerűség bevezetéséért, műveit tekintették a középkori sötétség, de az igazi világosság hordozójának is. Személye és tanítása körüli véleménykülönbség a jelenben sem szűnt meg, sőt inkább kiéleződött. Mindez azért volt lehetséges, mert tanítása, amely saját korában forradalmi jellegű volt, komoly mondanivalóval rendelkezett és összefüggő szintézist alakított ki. Szent Tamás jellegzetességeként az arisztotelizmus átvételét szokás kiemelni. Ö állította be végérvényesen az európai művelődésbe ezt az újszerű gondolkodásmódot. Túlzás volna azt mondani, hogy ez kizárólagosan az ő nevéhez fűződik. Már előtte is ismerték Arisztotelészt, akivel a középkor elején az akkori haladó tudományt és a természettudományos beállítottságot képviselő arab világ ismertette meg Európát. A keresztény világba való beépítésén már előbb is fáradoztak különböző sikerrel, elsősorban spanyol földön, de Európa többi területén is. Szent Bonaventura, akinek szintén ebben az évben ünnepeljük hétszázados centenáriumát, már bőven használt arisztoteleszi kifejezéseket, de az arisztotelizmust nem vette át. A teremtő jellegű alkalmazás elsősorban Szent Tamás mesterének, Nagy Szent Albertnek a nevéhez fűződik. Nem csupán kommentálta a „Filozófust”, hanem önálló kifejtésén is fáradozott; a középkor kifejezésével élve nem commentator vagy compilator, hanem auctor volt. Aquinói Szent Tamás a már így előkészített területen végezte él az igazi alkotó munkát: éles kritikájával kiemelte Arisztotelész tanításából a maradandót és az 5
