Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Csanád Béla: A tekintélyelvi lelkipásztorkodás válsága
Walter Kasper, az ismert tübingeni ekkléziológus, a „krízis" szó eredeti jelentését idézve, „válaszút-helyzetnek" (döntési szituációnak) nevezi az Egyház mostani állapotát. „Kritikus helyzetben az eddigi struktúrák és formák nem magátólértetődőek többé. Tág tere van így a szabadságnak és előnyt élvez a cselekvés. A jövő nyitva áll. Éppen ezért vezethet a krízis pusztuláshoz éppúgy, mint ahogy fordulhat kairosszá (kegyelmi idővé); a hit krízise vezethet a hitbeli megértés megújulásához és elmélyüléséhez is. Ilyen kritikus fordulópontok az Egyház és a teológia történetében ismételten adódnak. Gondoljunk a konstantini változásokra, a gregoriánus reformra, a reformáció korszakára. A hit akkor is, időnként mérhetetlen történeti változási folyamatokon át is, megőrizte identitását. Valószínűleg most ismét ilyen korszakos fordulóponthoz érkeztünk az Egyház- és dogmatörténetben. A jelenlegi krízisben ez a mi helyzetünk kairosza'1.3 A válság elsősorban az Egyház struktúráit és módszereit, vagyis az Egyház fölépítményeit és funkcióit érinti. Ezen a két ponton érintkezik az Egyház legközvetlenebbül a világgal. Itt mutatkozik meg leginkább alkalmazkodóképessége és szolgáló készsége. Éppen ezért amikor megújulásról beszélünk az Egyházban, gyakorlatilag új struktúrákat és pasztorációs módszereket keresünk. Ez a törekvés, ez az előretekintő szándék az elsődleges, és csak másodrendű kérdés, mi lesz a régi formákkal. Ezek közül ami maradandó és valóban tradíció, vagyis érték, bizonyára be fog épülni az újba. Krisztus megadta az Egyház alapstruktúráját, és hisszük, hogy az ő lelke, a Szentlélek ezt meg is őrzi a világ végéig. Nyugodtan alakíthatjuk tehát azt, ami az Egyház történeti műve: az evangélium helyi és történeti megélési formáit, továbbá az Egyház tevékenységének korokhoz szabott, alkalmazkodó módszereit. Sőt, kötelességünk is az állandó külső és belső megújulás. Szükségszerű, hogy megtérésünket, Istenhez fordulásunkat — az Egyház gyakorlata terén is — a maga történetisége és időszerűsége szerint megújítva realizáljuk. Az Egyház eddigi (talán több évszázados), nálunk is uralkodó gyakorlati lelkipásztori „munkastílusát” autoratív stílusnak neveztük el. Ezzel természetesen nem akarjuk leértékelni az Egyházban ma is élő és érvényes tekintély-elvet, az üdvösség hierarchikus rendjét. Nagyon jól tudjuk, hogy az üdvösség rendjére is érvényes szent Jakab apostol figyelmeztetése: „Ne tévedjetek, szeretett testvéreim. Felülről, a világosság Atyjától csak jó adomány, csak tökéletes ajándék származik. Nála nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Szabad akaratból! hívott minket életre az igazság erejével, hogy zsengéje legyünk teremtményeinek" (Jk 1,16—18). De ahogyan közvetítjük, ahogyan képviseljük Isten üdvözítő akaratát és adományait, ahogyan sáfárkodunk, megfelel-e az egyedül autentikus krisztusi magatartásnak: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért" (Mk 10,45). Ha ezt vizsgáljuk, beszélhetünk túlzottan tekintélyelvi pasztorációról, amely nem a szolgálat szelleméből fakadt, hanem inkább a hataloméból, és eszközeit, módszereit is nem egyszer az adott társadalom kelléktárából kölcsönözte, nem pedig egyedül az evangéliumból. Amikor tehát az autoratív pasztorációt látszólag szembe állítjuk a szolgáló, tanúságtevő és missziós pasztorációval, az evangéliumi küldetésnek és a közelmúlt (vagy a ma) pasztorációjának krisztusi azonosságát keressük. Természetesen szellemi-lelki azonosságról van szó, nem pedig külső, formális azonosságról. Történelmi, társadalmi örökségek Minden megújulásnak egyik támpontja az a múlt, amely a jelenre rányomja bélyegét, gondolkodási sablonokat, megszokásokat és magatartásformákat alakít ki; az a múlt, amely időszerűtlen módszereket és stílusokat konzervál a mában. A múlt, egy-egy közösség vagy intézmény múltja persze értékes örökségeket is hordoz, igazi tradíciót, amelyet meg kell őriznünk, tovább kell vinnünk. Ezeket az igazi értékeket azonban el kell választanunk az ideiglenes, viszonylagos értékektől, amelyek egy idő után akadályai lehetnek a fejlődésnek. Az Egyház gyakorlata, sajnos, őriz néhány időszerűtlen „örökséget” a mában is. Különösen terhes örökség, amely pasztorális szempontból jelentős: a feudális gondolkodásmód és struktúrák maradványa, vezetői szinten az abszolutista lelkűiét asszimilálása, vallásosság terén pedig a konzum-magatartás áttétele valamiféle konzum-kereszténység formájában. A feudális-kori maradványok egyre fogynak ugyan, de hatásai még érezhetők. Egyházunk életében.4 A feudális-patriarchális életforma, különösen falusi viszonylatban, igen kedvező légkör volt a pasztoráció számára. A plébániai közösség sokszor a nagy családok hitben összefogott szövetsége volt, s ahogy az egyes családokat a „patriarcha” tartotta össze, ugyanúgy a plébános, mint „atya” (rosszabb esetben mint úr) fogta össze a maga tekintélyével az egész közösséget. Többször világi vonatkozásban is. A plébániai közösség vezetőre és vezetettekre oszlott, élete jórészt a vezető tekintélyétől függött, aki a hivőket a 79
