Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - Lelkipásztori egyéniségek, helyi adottságok (A Teológia beszélgetése)
Bertók Ferenc plébános, Vili. kerületi Krisztus Király plébánia Papi életem, lelkipásztori kibontakozásom a szent Rita lelkészséghez fűződik, ahol tizenhét évig dolgozhattam. Ogy tartom, hogy maguk a hívek alakítják az érzékenylelkű lelki- pásztort. Magam teljesen nyitott lélekkel jöttem az Úr szolgálatára és egyszerűen befogadtam magamba az igényeket és az emberi segítésre, lelki erősítésre válogatás nélkül készen álltam. A szent Rita kápolna — amint közismert — bizonyos tekintetben zarándok- hely. Leginkább akkor jönnek ide az emberek, amikor valami tragédia, lelki sérülés érte őket. Mert bizony, akármilyen erős is valaki, — egyszer lélekben megsérülhet. Kihez menjen a hivő, ha nem a lelkipásztorhoz? Azt mondják, pszichológus vagyok. Nincs szakképesítésem, de utánanéztem mindazon forrásoknak, ahol választ és segítséget remélhettem. Mindig erősítettem és sokat, nagyon sokat imádkoztam azokért, akik hozzám fordultak. A lelkészség területén van a süketnémák intézete és a legnehezebb esetek kórházai: a baleseti klinika, az elfekvő kórház és a Kun-utcai égési osztály. Nagyon nehéz az embernek erőt venni természetén, de amikor egy feketére égett haldokló, egy mellkasában összelapított balesetes utolsó lélekzetével, könnyes-megtört szemeivel megköszöni a végső erősítést, akkor mennyei öröm tölti el az én telkemet is és mint eszköz, részesedem az üdvözítő kegyelmeiben. — Igen, mindig hívásra mentem, erre kórházi engedélyt kaptam, a legkevesebbet beszéltem, de szeretettel fordultam a többi szenvedőhöz is, néhány vigasztaló emberi szóval. Nemcsak én mentem a betegekhez, hozzám jöttek a megrendült, kétségbeesett hozzátartozók is. Orvos, akinek magárahagyott két gyermeke megégett, egy külföldi apa, akinek akkor végzett, szép jövőjű fia autóbaleset áldozata lett. — Az elfekvő kórházba hívatott egy ragyogó múltú, „flottul élt" ember, akit gyomorrákjában mindenki elhagyott, — rajtam keresztül kereste az utat az irgalmas Istenhez. — Hogy mit is lehet ilyenkor mondani? Átvenni teljesen a kínlódásukat, de mégis reményt sugározni feléjük. Együtt keresni a kiutat. Keveset mondani, ilyenféléket: Nem tudjuk, mit akar az Isten! Miért tette, de Ő jó, valami nagyobb rossztól akar megóvni minket. — És hazamenet hosszú-hosszú imádság, utána egészen más lesz az ember, ilyenkor érik igazán pappá, Isten közvetítő eszközévé. — Igen, foglalkoztam a hallássérültekkel is. Amíg volt lehetőségem, bejártam az intézetükbe, elsajátítottam a jelbeszédet. Beszéltem nekik Istenről. Amikor először megértették, hogy: Jézus szeret benneteket! — örömujjongásba törtek ki és az én szemembe is könnyeket csalt örömük. Milyen boldogság az Úr örömhírét tanítani, aki eljött azokhoz is, akik a társadalom szélén állnak. Teljes erővel csatlakoztam ahhoz a pedagógiai elvhez, hogy amint bekapcsoljuk őket az emberek közösségébe, úgy ne kerüljenek hátrányba Isten országában sem. — Azóta bizony azok a gyerekek felnőttek, de sokszor eljönnek hozzám emberi, lelki kérdésekkel és én készenállok számukra minden időben. Itt, az új szolgálati helyemen is, karácsony és húsvét előtt szívesen fogadok minden hallássérültet, hogy méltóan előkészítsem őket a szent ünnepekre, hiszen a liturgia szavait, a szentbeszédet és a szép karácsonyi énekeket nem értik, — csak a jó előkészítés teszi számukra is ünneppé a szent napokat. Itt is kórházak, klinikák közeliében élek. Számomra a karácsony legszebb ünneplése, ha a betegek között lehetek. Ilyenkor csak a súlyosak vagy az elhagyottak maradnak a kórházban. A csillogó karácsonyfa mellé kell néhány vigasztaló szó, egy-két cukorka, — és azonnal rátaláltak a karácsony igazi szeretetajándékára. A súlyos betegek nemcsak lelki vigaszt kérnek, hanem egészségüket, erejüket is szeretnék visszanyerni. Ilyenkor csak annyit: „Az orvosok kezelnek, a nővérek ápolnak, — de a gyógyulást az Isten adja!” Igen, ismerik, hogy nyelveket is tudok. Hozzám jönnek az olaszok házasságkötésre. Egyik a másiknak adja át a címet. Ezt is megtanultam annyira, hogy előkészítsem őket az igazi keresztény házasságra, hiszen legtöbben magyar kislányokat visznek innen otthonukba. Anyanyelvükön, az ő örömteljes derűjükkel azonosulva áldom meg szentségi házasságukat. Hogy én specialista lennék? Nem hiszem, sőt abban sem hiszek, hogy az igazi papnak specializálódni kellene. Akik mellém kerültek és kikötéseket tettek, hogy ők csak gyóntatni szeretnének vagy gyermekekkel foglalkozni, hagytam, szívesen átadtam az én területemet. De sajnos, az ilyenek abba is beleszürkülnek, másra meg nemigen vállalkoznak. Nagyon meg kellene tanulni a mai kor papjainak, hogy mindenre készen álljanak az emberi élet, a társadalmi elvárások minden területén. Ne legyenek számítók, ne tűnjön ki, hogy valamit kedvtelésből vagy érdekből végeznek. Sok gyakorlati tanácsot adhatnék számukra, de főleg azt, hogy sokat imádkozzanak, mert az így feldolgozott élményekben alakul ki az igazi papi karakter. Mindenre kész szolgálat! ez a jelszavam. Csak ez a készség lehet az igazi papi hivatás élő forrása. 74
