Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Rahner, Karl: Húsvét-hitünk lelkisége
A hagyományos vallásosság válasza Ha már most az iskolás dogmatikán túlmenően a keresztények konkrét lelkiségét nézzük, amint az kialakult a hagyományos katolikus vallásosságban, akkor — legalábbis úgy tűnik nekem — különös jelenség ötlik a szemünkbe. Amikor ezt megvilágítom, nem áll szándékomban azt állítani, hogy a valóságos vallásos életben a vallásos emberek kapcsolata Krisztussal pontosan két típusba sorolható, ahogyan majd a könnyebb érthetőség kedvéért, kissé túlzóan teszem. A különbség azonban, amire gondolok, mégis fennáll és éppen a különbözők egysége teszi azt, amit a húsvéti hit spiritualitásának nevezhetünk. Ezért megalapozott, hogy egyelőre a vallásos emberek Jézushoz való viszonyának szélsőségesen megrajzolt típusaiból induljunk ki. A Jézus-áhitqt egyik típusát jellemzi — a kora középkortól, főként szent Bernáttól napjaink vallásosságáig — a szerető részvétel Jézus konkrét életében és földi történetében, életének kezdetétől haláláig és az életet megkoronázó győzelemig, a föltámadásig. Utolsó szakasza ez annak a történelmi életnek, amelyhez szerető részvéttel és belső megilletődöttséggel fordáinak. Természetesen tudják, hogy Jézus, akinek élete egyéni életük példaképe. Isten Fia, az örök Atya Szava, aki üdvösségünkért jelent meg történelmünkben. Ez az áhitat azonban mégiscsak visszapillantás az elmúlt dolgokra, közvetlen vonzódás Jézus életének kézzelfogható részleteihez. Kegyeletes érzéssel keresi föl a múltat, amint a zarándok szokta a szentföldet. Úgy tűnik, hogy Jézus életében előforduló dolgok ugyanolyan módon jelentősek számára, mint az utókor emberére kihivóan vagy példamutatóan ható egyéb történelmi események. Jobban mondva Jézus történelmiségének a tartalma (és természetesen az ebből adódó egzisztenciális jelentés) különbözik ugyan a többi történelmi eseménytől, de nem különbözik megközelítésének a módja. A Jézussal létesített áhítatos kapcsolat másik típusa a megdicsőült Úrhoz folyamodik, a tulajdon boldogságában és dicsőségében lakozó Jézushoz imádkozik. A megdicsőűTt Tlr közvetlen és szerető imádása azonban (külső megjelenését s nem a lényegét véve) alig különböztethető meg az örök Isten imádásától (akár egy Istenként, akár Háromságként gondolunk rá), jóllehet a kapcsolat Jézussal mint a megdicsőült emberrel két összekever- hetetlen természete következtében elvileg és alapvetően nem oldódhat föl Isten imádásá- ban. Es ebben a megdicsőült Úrral való kapcsolatban alig van szerepe Jézus földi történetének; a mindenség uralkodójához folyamodnak, aki hatalmában és dicsőségében új döntéseket hoz (meghallgatja az imát, kegyelmet oszt), talán a „lélek jegyeséhez", vagy az Atya mindeneket átjáró Logoszához, saját egzisztenciánk legközepéhez. Az ellenben, hogy ebben a második típusú kapcsolatban a Jézus-misztika, a Logosz-misztika vagy a mennyei „Pantokrator" imádása áll-e előtérben, nem döntő. Sokkal fontosabb, hogy legalábbis fenyegeti az a veszély, hogy Jézus története „múltként" eltűnik az imádkozó és elmélkedő látóköréből. Jézus története — bármilyen példamutató és üdvösséges is volt — mégis elmúlt, helyébe Isten lépett, és a történelmet mindig is hordozó és kormányzó Lelke, aki által olyan közvetlen kapcsolatba jutunk Istennel, amelyben megszűnik a történelem. Még akkor sem oldódnék meg az említett nehézség, ha — természetesen jogosan — azt mondanánk, hogy a keresztények kegyeletes érzésének és Jézussal való kapcsolatának ez a két típusa a konkrét keresztény ember élő és elfogulatlan katolikus vallásosságában soha sem választható el teljesen. .A hívők, továbbra is két ellentétes irányba tekintenének: vissza a „már” nem létező múltba, és fölfelé az isteni örökkévalóságba, ami végülis történelem nélküli volna. A teológia sarkalatos problémája A keresztény vallásosság kettősségéből adódó nehézség hozzávetőlegesen magában foglalja az egész teológia alapproblémáját. Röviden, a transzcendencia és a történelem egysége kérdéseként jellemezhetnénk. Hogyan lehet jelentős a történelem üdvösségünk szempontjából, ha az ember kegyelemmel felfokozott transzcendentalitása közvetlenül kapcsolódik a végtelen Istenhez, aki végtelenségében és változhatatlanságában a történelem fölött ól, és léte végtelen bőségében öröktől fogva bírja azt, ami a véges létezők és a partikuláris események történetében valósul meg? Hogyan válhat a végességek történelme a végtelen Isten szemében feltétlen és végérvényes jelentőségűvé? Miért nem szűnik meg a szellemi — sőt a kegyelmi létre emelt — alany számára lényegtelen ideiglenességként az egész történelem fölötti Istennel? Természetesen itt nem fejthetjük ki részletesen a keresz3
