Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - Cserháti József: Cserháti József pécsi püspök káplánjaival beszélget
Sokat foglalkoztam János pápával. A nagy pápa kétségtelenül mai emberi és papi ideált állított elénk. Egy asszony mondta nekem: „Ha maguk papok azt csinálják, amit János pápa, akkor a maguk temetőjében is mindig friss virág lesz, mint János pápa sírján”. Ennek a csodálatos embernek semmi más nem számított, mint az, ami emberi, amit Krisztus Urunk saját magában megváltott. Mi papok akkor számítunk valamit az emberek előtt, ha válogatás nélkül mindenkinek kezünket tudjuk nyújtani, ha az emberek közé megyünk és azért szólunk hozzájuk, hogy ismét meglógják egymás kezét. Ezért vallom, hogy hazánkban nekünk, papoknak azért is kell emberileg helytállnunk, mert új társadalomépítés folyik, amelynek jelszava: Embertestvériség! Ezért vagyok híve olyan összefogásoknak is, amelyben a papok a tisztultabb embereszméért, az Egyháztól akart emberi családért harcolnak. Egyáltalában nem gondolok itt kizárólag társadalmi vagy politikai jellegű megnyilatkozásokra. Mi papok akkor cselekszünk a kor kényszerítő hivatásának súlya alatt, ha a krisztusi embereszményt hirdetjük szóval és példánkkal. Ez nem deklamáció, hanem mélységes meggyőződésem és az a hitem, hogy csak ez a testvériség ment meg bennünket a csalódásoktól és emel ki a hétköznapok süllyesztőjéből. Eszembe jut e szavak elhangzása után az, amit VI. pál pápa ismételten mondott a papi eszményről: ,,A papi élet lényege talán nem hat olyan vonzóan, mint sok más mai, de könnyebb emberi eszmény. Ha nem a szolgálatban, az odaadásban jelöljük meg a papi küldetés lényegét, hanem valami más mai emberi jelleget jelölünk meg középpontnak, akkor szemünk elől el fog tűnni a papi élet középpontja“. S a pápa azért bízik új papi hivatásokban, mert a mai ifjúságot két eszmény hatja át: az igazságosság szenvedélyes keresése és a másik emberért kész lemondás, az áldozat önkéntes, lelkes vállalása. A papnak a mai világban való jelenlétét és ennek értelmét valóban ez a kettő határozza meg. £ sorokkal kísérlem meg az előző megnyilatkozás mai „aggiornamento"-ját. Egy úgynevezett „öreg1' káplán (40 éves) így fogalmazta meg szinte tételesen hozzászólását, vagy mondhatnák úgy is, „konkrét hozzáállását", A papi élet örömét és szépségét csak úgy foghatjuk fel, ha tisztában vagyunk, mi a sajátos hivatásunk. De ennek egészen konkrét formában kell világossá válnia. A papi hivatásról való általános elképzelések, elvont eszmék vagy felszínes jámbor szólamok csak növelik a pap csalódottságát, tanácstalanságát a mai világban. Szerintem a pap küldetése: Isten üzenetének továbbítása. De ez minden korban mást jelent! Ma az igazság megtalálása — minden téren |— küzdelmet jelent. Ma Isten hirnökének lenni szintén küzdelmet jelent. Aki betanult formulák ismétlésével, kész válaszokkal, felsőbbséges biztonsággal akar az emberek elé lépni, az ma hamis prófétának bizonyul. Ma vergődni kell a válaszokért, s ma éppen ebben áll a papi aszkézis. Aki ezzel azonosulni tud, aki hivatásának érzi az isteni üzenet megkeresését és továbbítását, az ki tudja kerülni az alapvető csalódottságot, az örülni tud életfeladatának. A pasztoráció egyik fő problémája, hogy a vallásosság legtöbbször konkrét gyakorlatokhoz kötődik az emberek felfogásában és gyakorlatában. Amíg körülhatárolt gyakorlatokat ajánlunk az embereknek, általában sikerre számíthatunk, de ez nagyon veszélyes eredmény. A valfás nem részleges gyakorlatokban áll, hanem az egész életet átható mű, az ember személyes és lehetőleg totális állásfoglalása. A mai világban ez leginkább a személyi jelleg megjelenésében mutatkozik: A vallástalan ember számára a világ tárgyi valóság, a vallásos ember számára mindennek személyes jellege is van, minden Istené, Istenre utal. A vallástalan ember a világot csak tárgyi oldaláról közelíti meg, s technikai eszközökkel próbálja jobbá, otthonosabbá tenni. A vallásos ember a világ szépítésének személyi oldalát is ismeri: mikor már nem tehetek többet a világ szépítéséért, még imádkozom érte; mikor már nincs hatalmamban környezetemet javítani, magamat még javíthatom. Az elidegenedés korszakában a világ személyes jellegének felfedezése, ápolása megváltó misztérium. A liturgiánál még mindig hiányzik annak igazán élővé tétele. Az új keretek sokak számára új rubrikákká váltak, amit nem mernek élettel megtölteni. És főleg nem gondolunk arra, hogy kívülállók is jelen vannak néha szertartásainkon, akik a vallási tolvajnyelvből semmit sem értenek. Az ige-liturgia a misében elviselhetetlen koncentrátum: egy kis bűnbánat, egy kis dicsőítés, egy kis könyörgés, egy kis olvasmány, egy kis zsoltár, egy kis hitvallás. Az ősegyház ismerte a katekumenek, be nem avatottak, istentiszteletét; ez sokkal kötetlenebb, jobban alkalomszerű volt, mint a mai mise első része. Egy mai kívülálló a 70
