Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 2. szám - Cserháti József: Cserháti József pécsi püspök káplánjaival beszélget

gén nem mondanák: miért van már végé! Sok a munkám, de semmi sem fáraszt, ha tudom, hogy érdekeset, hasznosat tudok mondani másoknak. Kevés ember jár a templomba, de akik vannak, elmélyülést keresnek. Nagy baj, ha a szülők nem törődnek sokat a gyermekükkel. Sajnos, sokan magukra hagyják őket. Sok a munka! Sem az iskola, sem a templom nem tud nevelni ott, ahoil a szülőket nem érdekli ez a lelki munka. Principálisomat nagyon szeretem; sokat és fáradhatatlanul dolgozott, és habár ma már nagyon idős, mégis az az érzésem, hogy ifjú papi és plébánosi munkájából élünk ma is. Azok is nagyon tisztelik emberi kvalitásai és szép papi élete miatt, akik nem járnak templomba.

Papi életem nagy öröme, hogy sokan vannak, akik szeretnék megismerni az Istent és én segíthetek ezen. Arra is rájöttem, hogy talán még mindig keveset beszélünk az embereknek az emberekről, hogy becsüljék, szeressék és tisztéljék egymást. Kevés a könyvem, de ami magyar kiadásban megjelent, minden megvan és mindent elolvastam. Több prédiká- ciós anyagra lenne szükségünk. A püspököknek jobban kellene gondoskodniuk arról, hogy több és főleg értékes könyvek jelenjenek meg nálunk. Nagyon vártam az új teljes magyar szentírást. A magyar katolikus folyóiratok szépen és érdekesen írnak, de sokszor elvontak és mintha témaszegénységben is szenvednének. Mikor hallunk már valamit arról is, hogy hogyan is állunk a különböző és látszólag egymásnak ellentmondó teológiai véleményekkel, mi legyen a falusi lelkipásztor véleménye ezekről? Gondolom, hogy többet kellene tudnunk egymás munkájáról, más egyházmegyék terveiről és megvalósításairól. Olykor úgy vagyunk, mintha nem lenne összetartó erő a sorainkban. Püspök és paptestvérek mit tudnak e téren tenni?

A meglepő fordulatra és váratlan kérdésre az volt a válaszom: azt kell tennünk, amit az Ur Jézus tett: mindenkit úgy szeretni, ahogyan van, otthonában, munkájában, tehát nem elvontan, hanem konkrétan. Ezért megtanultam: sohasem kérdezem azt papjaimtól, hogy van, vagy jól vagy, hanem sikerült-e a múltkori terved, édesanyád megyógyult-e már, mikor voltál szüléidnél, miért nem gyógyíttatod magad, miért nem mégy el szabadságra, stb. A szeretet, hogy megérteni és építeni tudjon, sohasem lehet elvont, hanem mindig életközelségben kell hatnia,

Életem nehéz volt. Sokat szenvedtem perforált vakbéllel, — még a szemináriumban operáltak meg, sokáig élet-halál között lebegtem. Utána ismételten jöttek a hasműtétek; kibogozhatatlan összenövések keletkeztek. Papi életem szomorúan indult. Két olyan helyre kerültem egymás után, ahol sajnos, ki kell mondanom, „cselédszámba se vettek”. Istennek különös hálával tartozom, hogy nem merevedtem meg és nem fásultam el. Merem állítani, hogy a püspöknek a legnagyobb gondot kel! fordítani arra, hogy a kezdőket jó pap mellé helyezze. Szerencsém volt, és ma is is úgy látom 17 év után, hogy boldog, nagyon boldog voltam a szemináriumban. Itt mindennek megtaláltam a megoldását: békétlen családi élet után a békét, diákévek hányatottsága után a belső megnyugvást, minden keresésemre választ, eszményt, jó elöljárókat, kedves növerdéktársakat és mindenekfelett a tabernáku- lumban lakozó Istent. Egyszóval, nem indultam üres kezekkel.

Fel kellett tennem a kérdést: a sok viszontagság után miben jelölné meg annak titkát, hogy kiegyensúlyozott, rendkívül finom humorú pap maradt?

A szemináriumi nevelésnek volt egy sarkalatos pontja: az életben feletteseink lesznek, mert ez hozzátartozik az Egyház lényegéhez. Amikor nem egyszer testileg-lelkileg kutyaszorítóban voltam, valami mindig ezt mormolta bennem: nincs jogod lázadozni, mert az engedelmesség az alávetettség hozzátartozik az Egyház és a kereszténység lényegéhez. Ma így foglalnám össze életemet: Az mentett meg, hogy szolgálni tudtam és azért maradtam meg papnak, és úgy érzem, jó papnak, mert sokat kellett szenvednem és a szenvedés letisztított rólam minden ugra-bugraságot, hiúságot, kényelmet és önkeresést. Bármilyen szenvedés jönne az életemben, bármily nagy meglepetés, vagy bármilyen szenvedés zúdulna rá híveimre, egyik sem ismeretlen nekem. Mindegyikkel szembenéztem és így meg tudom nyugtatni azokat, akik rám hallgatnak. Papi lelkiéletem egyik alapját az biztosítja, hogy szeretem az otthonomat. Ez talán azért is van, mert papi életemben öt évig nem volt otthonom. Az otthonom biztosítja az imádkozásomat, az elmélkedésemet, az elmélyülésemet. Itt egyedül vagyok, azaz én magam és az Isten. Ezért úgy látom, hogy a püspököknek egyik alapvető kötelességük, hogy fiatal papjaink számára lelki értelemben is otthont biztosítsanak. Két paptestvérünkről biztosan tudom, hogy azért kallódtak el, mert bizonyos idő után már nem tudtak „hazatérni”.

69