Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám
„Én vagyok a jó pásztor... Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen ..." (Jn 10,10—11). így küldetlek Titeket is: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot..." (Mk 16,15) Nem könnyű ma plébánosnak, káplánnak lenni. Sok minden, ami tegnap még hozzátartozott a lelkipásztori munkához, ma már részben vagy egészben túlhaladottá vált. Sok mindent követelnek az „új idők". A 2. Vatikáni zsinat komoly követelményeket állított minden lelkipásztor — püspök, plébános, káplán, hitoktató — sőt minden világi hivő elé. — Az istentisztelet megújítása — hosszú fejlődési folyamat nyomán — a zsinat óta hivatalos egyházi követelménnyé vált. Az évszázadokon át meg- változhatatlannak tartott kánon és latin nyelv helyéi új eukarisz- tikus imák (kánonok) és a népnyelv foglalta el. Új szertartási tormát nyert a keresztség, bérmálás, házasságkötés, papszentelés, templomszentelés stb., de a külső formák megújításán túl is sokkal jelentősebb, hogy az eukarisztikus ünneplés, a szentségi élet ma már nemcsak a „papok ügye", nemcsak „szolgáltató- üzemi feladat", hanem Isten egész hivő népének ügyévé vált. A hívek aktív bekapcsolódása nélkül ma már — legalább is elvben — el sem képzelhető az Egyház liturgikus élete. A megújulási folyamat jól észlelhető az igehirdetés terén is. Az ige hirdetőinek ma már nem az a feladata, hogy magyarázzák a Szentirást, — ennél sokkal több: az Evangélium fényénél kell értelmezni a jelen problémáit, napjaink számos vonatkozásában modern, új stílusú életét. A szemináriumi teológiai tanulmányok ma már nem elégségesek az egész papi élet tartamára. Szükség van — mint minden orvosnak, pedagógusnak — a továbbképzésre, szükséges, hogy a lelkipásztor valóban a „holtig tanuló" pap szellemi és erkölcsi szintjéről folytasson dialógust híveivel. Megváltozott az egyházi közösségek arculata is. Más lett a vezetési stílus, és más a szerepük az egyházközségi híveknek. Röviden így mondhatnák: papoknak és világiaknak közös felelősséget kell vállalni Krisztus Egyházáért, Krisztus ügyéért. Mindezen gondolatokat mérlegelve a szerkesztőség szinte kézenfekvő feladatának tekintette, hogy gyakorló lelkipásztorokat és világiakat szólaltasson meg: hogyan, miben és miként látják a zsinat utáni megújuló, új szellemű, új utakat kereső lelkipásztorkodás lehetőségeit és feladatait, örvendetes módon nagyon sok kézirat érkezett szerkesztőségünkhöz, — sajnos, helyszűke miatt csak egy részüket áll módunkban közzétenni. Az egyes írások, megnyilatkozások olykor ismétléseket tartalmaznak, a gondolatok többizben „átfedik" egymást. A kéziratok szövegein mégsem változtattunk lényegesen, mert úgy véljük, hogy éppen ezek az ismétlések adnak a fontosabb problémáknak, feladatoknak, megoldási kísérleteknek, igényeknek nagyobb nyomatékot. Bevezetőnket — úgy véljük — a következő megállapítással kell zárnunk: az Egyháznak tanulnia kell. Ez volt feladata régen is, és ma is, és ez lesz a jövőben is. Az csak természetes, hogy „az Egyház mi vagyunk", — püspökökből, papokból, világi hívekből összegyűlt Krisztus-közösség, Isten meghívott népe. Senki sem tagadja, hogy ez a tanulási folyamat olykor aritmikusnak, egyenetlennek tűnik. Nagy nekibuzdulások, ezt követően olykor még nagyobb lehangoltság, majd ismét valódi, Krisztus szeretetéből fakadó igyekezet váltogatják egymást. E valóban tapasztalható „hullámzás" azonban nem lehet ürügy arra, hogy felhagyjunk a reménnyel és munkával. A kérdések és feladatok megválaszolása, illetőleg a teljesítése elől nem lehet kitérni. 5 65
