Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - FIGYELŐ - Az anya halála
korában öngyilkos lesz. A két író számára a halál az az élmény, amely az életre emlékezteti őket, — anyjuk életére. Saját sorsuk elszakíthatatlanul eggyé forrott az anya életével. Ezt a halált egyikük sem tudja hűvösen nézni, bármily tárgyilagosnak is tűnnek néhol. Beszámolnak, számot vetnek, érzelmeket korbácsolnak föl és csillapítanak. Két asszonyról van tehát szó, két anyáról. Nagyon is különböznek ők, de negatívumuk azonos: az „emancipáció" mindkettőjük életéből hiányzott. Az egyik igazi francia polgári családban született, a másik szegénysorú gyermek volt. Van azonban még más közös vonás is: mindkét környezet „katolikus” volt. A katolikus hit meghatározta az élet folyását, sablonjait. Természetesen Párizs és Kärnten vallásossága sok tekintetben lényegesen más. Itt is, ott is „előre betáplált programja” van egy asszony életének: a „szerencsétlenség". Handke ezt a paradox mondatot írja le: „Hogy valamit ne óhajtott volna, az csak néha fordult elő — és valahogy boldog volt. Legtöbbször semmit sem kívánt — és kissé boldogtalan volt.” Egyikük sem tud szabadulni a környezet nyomása alól. Mintha nem tudnának letérni azokról a vágányokról, amelyeket már jó előre lefektettek. Handke anyja rövid ideig a háború utáni Berlinben volt, majd visszatért szülőföldjére. A régi környezetbe nem tud már beilleszkedni. Furcsa típussá válik, olyan emberré, akinek szinte nincs is saját története. Lehangoltan állapíthatja meg a fia a temetéskor: „A temetési szertartás végül aztán teljesen megfosztotta önmagától .. . Csak a nevét kellett beszúrni a szertartási szövegbe: „Nővérünk ... N . . .” Ez az asszony szinte teljesen eltűnt, fölszívódott a jövő nélküli asszonyok társadalmi szerepében, egy nyelvi szokások, társadalmi sablonok, előírások által is rögzített szerepben”. Az ilyen életben több a szomorúság, mint az öröm, több a melankólia, mint az életkedv. Alávetettség, kiszolgáltatottság — távol minden kezdeményező erőtől. „Már eleve halálos asszonynak születni ebbe a környezetbe. Mondhatnám megnyugtatónak is, mert a jövőtől nincs mit félni. Búcsú napján csak a fiúk tenyeréből olvasták ki a jósnők komolyan a jövőt. Egy asszonynál a jövő már eleve viccnek tűnt volna." Férjének írt búcsúlevelében a jövő reménytelensége üt át. „Nem fogod megérteni. De gondolni sem lehet arra, hogy tovább éljek." Mondhatnánk talán, hogy a jövő kilátástalansága az önkéntes halálban bizonyossággá válik az ötven éven át tartó kísérletezés után. Polgári szerep jutott Simone de Beauvoir anyjának is. „Alapelvek és tilalmak páncéljába préselték gyermekkorában szívét-lelkét, testét. Megtanították arra, hogy húzza össze magát. Szenvedélyes nő élt benne, de torzultan, csonkán, magának is idegenként." Igazi szerepére csak a halálakor talált rá, személyes szerepre csak a halál szólítja fel. Az ő életében is a „föláldozni önmagát" volt az alaphang. De föláldozhatjuk magunkat úgy is, hogy ezáltal megszabadítjuk magunkat és másokat. Frangoise de Beauvoir- nak ez nem volt könnyű. Leánya így látja: „Tetteiben föláldozta önmagát. Érzelmei azonban nem áradtak túl az énjén.” Nagyon kemény szavak egy anyáról: „Bírni akart, uralkodási vágy égette." Csak a temetési szertartáson döbben rá, hogy ez az asszony, akivel oly sok konfliktusa volt, mégiscsak más volt. Egészen más Beauvoire reakciója a temetési szertartásra, mind Hand- keé”. „A lelkész ismét beszélt. Mindkettőnket (— a két leányt —) elfojtott a bánat, mikor kimondta a nevét: Frangoise de Beauvoir. Életre támasztották ezek a szavak. Felidézték egész életét, gyermekkorától a házasságig, a megözvegyülésig, a sírig. Fran- coise de Beauvoir: az ezen a nevén oly ritkán nevezett asszony személlyé vált.” Az egyik anya a szertartásban teljesen eltűnik az előregyártott szavak, sablonok, szerepek mögött. A másik anya csak itt lett személy, nevén nevezve. Nagy lett, de csak mások emlékezetében. A halálnak efajla értékelésében a két író jellegzetességére tapinthatunk. A halál nemcsak betölti az anya életének csonka ígéreteit, hanem rögzíti a gyerekek felfogását az életről. A valóság és az értelmezés elszakíthatatlanul összefonódik. Handke anyja csak úgy tudott tiltakozni a környezete ellen, hogy odadobta saját egzisztenciáját. Frangoise de Beauvoir számára sajátos életöröm volt, hogy „a halált... a háttérbe kell szorítani.” Valami itt is, ott is el van fedve, el van nyomva: a hit. Mert a hit — katolikus mindkettő — csak egy eleme volt a nyomasztó környezetnek. A hit normái prüdériává alakultak. Mivel otthon „a kispolgári megváltás-rendszer” már nem működik, a hit vigasza fétis csupán. „A drága sír, Jézus édes szíve, a drága fájdalmas anya fétissé alakult a mindennapos szükséget megédesítő halálvágyban. Az embernek elege volt már ezekből a vigasztaló fétisekből. Anyám azonban kíváncsi lány volt, vigaszt nyújtó fétiseket nem ismert. Nem merült bele a munkába. Elvégezte csak úgy mellesleg. És kielégületlen volt. Távol állott tőle a katolikus vallás világfájdalma. Csak evilági boldogságban hitt, ami természetesen megint csak esetleges volt. Neki magának pedig esetleg nem volt szerencséje.” Tele boldogság utáni vággyal, megrakva boldogtalansággal. Fejfájás üldözte. Csak egy kiút maradt: az önkéntes halál. Handke egyáltalán nem kendőzi részvétét, keserűségét, de mégis hűvösen írja le, mint megy 60
