Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - FIGYELŐ - Könyvfigyelő
anyja a közeli városba, hogy szerezzen vagy száz altatótablettát. „Nem esett ugyan, de vett magának egy piros esernyőt. Kissé görbült a szára." Végigjátszotta az életét. Aludni küldte a legkisebb fiút, maga ott maradt a televízió előtt, majd „bokáig érő hálóing- jében lefeküdt . . . Kinyújtózott. Egymásra tette a kezeit. A levélben, amelyben egyébként csak a temetésére vonatkozó rendelkezések voltak, azt írta, hogy nagyon nyugodt és boldog, hogy végül is békében elaludhat. De én biztos vagyok, hogy ez nem igaz." Fia kételkedik ebben a boldogságban. Megfizetett gyászbeszédek fordulatával írja: „Titkát magával vitte a sírba!” Ez volna hát minden? Mintha letenné az író a fegyvert a megragadhatatlan sors ©lőtt. Az elbeszélést ezzel fejezi be: „Később majd minderről pontosabban írok.” Nemcsak Handke, Simone de Beauvoir sem lát tisztán. így ír: „Sose vette elő a misekönyvet fiókjából, a keresztet vagy a rózsafűzért... Azt ajánlotta neki egyik reggel Jean: Franfoise néni, vasárnap van. Nem áldoznál meg? — Ah kicsim, olyan kimerült vagyok ahhoz, hogy imádkozzam. Jó az Isten!” Kétszer is megpróbálja megmagyarázni ezt a tartózkodást. Anyja halála előtt őzt írja: „Azt jelentette az örök élet, hogy meg kell halni a földön. És ő vonakodott a haláltól." Szembeállítja ezt az életet az örök élettel. Ez volna az alternatíva? Tartózkodóbban fogalmaz már anyja halála után, de magára vonatkoztatva. „A vallás anyámnak — akárcsak nekem — aligha tudott reményt nyújtani a halálon túlra. Akármilyen halhatatlanságot képzelünk el, akár mennyeit, akár földit, amíg ragaszkodik az ember az élethez, a halhatatlanság nem vigasztalja." Később aztán boldog, hogy anyja utolsó kívánságát — „legyen ima bőven!” — a temetéskor teljesítette. A halálról való reflexiói azonban kegyetlenül fejeződnek be. „Nincs természetes halál. Semmi sem természetes, ami az emberrel történik, mert az megkérdőjelezi a világot. Minden ember halandó. De minden embernek szerencsétlenség a halál, erőszakos esemény, még akkor is, ha magánál van és bele is nyugszik.” Nem lehet összehasonlítani sorsokat. Minden ember egyszeri. Egyszeri lehetőségeiben, kockázataiban, sikereiben, kiszolgáltatottságában. Ezeknek a drámáknak a láttán csak azt kérdezhetjük, vajon nem kilátástalanok-e már eleve Handke távlatai, amelyek főleg a társadalmi szerkezet megváltoztatására vonatkoznak? S vajon Beauvoir szándéka, amely a nő teljes emancipációját célozza, nem veszít-e optimizmusából, látván a lehangoló „condition humaine”-t? Még rejtélyesebb, még titokzatosabb így az anya halála, mint amilyen valójában. Bármennyire is azt akarják mindketten, hogy felszabadítsák az embert, nem tudják kikerülni azt a tényt, hogy a felszabadított, c felszabadult embert sem kíméli meg a halál. Megpróbálhatjuk esetleg kiállni a halált hősiesen, akár nihilista módra. Bárhogy játszunk is, semmiképpen sem lehet elrejteni az esetleges reményt, amely talán éppen a legnagyobb kételyek között támad fel. S vajon nem jogos-e a reményünk, a remény végső forrásának tudatában? Tehát — ha hiszünk? Mindkét író tanácstalanul áll saját reménytelenségével szemben (vö. Roman Bleistein: Der Tod als Thema, Stimmen der Zeit 1973/10. 710—713). K. R. Könyvfigyelő A Szent István Társulat legújabb kiadványai: A Hittani Szent Kongregáció nyilatkozata az Egyházról szóló katolikus tanításnak néhány jelenkori tévedés elleni védelméről. — Dr. Bánk József váci megyéspüspök: Fegyelem és kegyelem. — Dr. Taksonyi József — Dr. Kelemen Vendel: Az isteni szó teológiája. — Dörnyei István — Gergye Győző — Csőgl János: A szentségek életértéke. Uram, mindannyiunkat megdöbbentenek a végső dolgok: a halál, a mennyország, az örökkévalóság, az üdvösség és a jövő, — mindegyik a maga módján. Mindezért ugyanis felelősek vagyunk. Kérünk azért: adj érzéket, hogy felfogjuk e világ igazi valóságát. Ne engedd soha, hogy csalódottan földhöz ragadjunk, hogy elesetten ne tudjunk újra és újra felemelkedni Feléd és Hozzád. Ne engedd soha, hogy az arany és a pénz, az örömök és az evilági reménység annyira fontosnak tűnjenek számunkra, hogy minderről a te kedvedért ne tudjunk lemondani, mindezt, ha kell, ne tudjuk elfelejteni. Kérünk azokért is, akik már-már kétségbe estek, hogy éppen a mi magatartásunk és szerető figyelmességünk révén mutasd meg azt, hogy te mindig hűséges vagy. Gonsalv Mainberger 61
