Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
tünk megszólal, hogy hol, mikor lesz ránk szükség, miként, hogyan lehetünk, maradhatunk világosság, só és kovász a világ szemében is. Ezért megvan az okunk lelkiismeretvizsgálatot tartani. Mi, Krisztus küldöttei, meghívottai, választott barátai kérdezzük: mire van szüksége ma is és mindig a világnak, az embereknek? Mire másra, mint testvéri szeretetre? Szomorú, hogy az utóbbi időben ezt mintegy újra fel keNett fedeznünk! Nem elég a világot valami elvont humanizmusban szemlélni! Mennyire divat lett ez ma! Bár a teológia is vallja: Krisztus igazi és emberszerető humanista volt. De ehhez még hozzájárult az a hit, amely egész keresztény egzisztenciánk alapja. Ez a hit adja a tüzet, mely éleszt és melegít, adja az erőt, mely a szeretetben új életre kelti sorvadó, szenvedő világunkat. Egyházunk, a zsinat igenis megkívánja, hogy szolgáljuk a világot, — de hogyan valósulhat meg e szolgálat? Mindig a centrumból, a lényegesből kifelé tekintve keressük a konkrét feladatokat. Állni, élni és Tőle indulni e! nap mint nap a nagy találkozásra. Csak az evangéliumi örömhír felől érkezve lehet igazolni, hogy a ma gondolatvilága sem ellenkezik a kereszténységgel. A kereszt misztériumát nem szabad kiüresítenünk, de a kereszt misztériumában és „botrányában" benne van az egész valóság. Ezért kell éppen erről a misztériumról többet elmélkednünk, és akkor fel fog tárulni Krisztus misztériumának kimeríthetetlen gazdagsága is, melyben benne van minden evilági érték, amelyet felemel a kereszt fénye és ereje. Ne feledjük a nemhivőktől is nagymértékeit „Gaudium et spes” zsinati okmánynak első négy szavát: „Gaudium et spes, luctus et angor hominum huius temporis..." — „Öröm és remény, fájdalom és szorongás, amely korunk emberét eltölti ..És hányszor élünk mégis olcsó szólamokkal, amidőn csakis az örömről és reményről szólunk és elhallgatjuk az emberek életében ma is jelenlévő gyászt és szorongást. Tudunk-e ilyenkor mást ajánlani, mint az élet felé mutató keresztet? Hitünk azt kívánja tőlünk, hogy olykor „exponáljuk" magunkat, azaz tartóra helyezett világítóként, hegyen épült városként mutassuk meg önmagunkat — s magunkon át Krisztust a világnak. Mesterünk ehhez az exponáláshoz ígérte támogatását, velünkmaradását. Ez az út ad számunkra valódi — mert isteni — védettséget is, és aki e védettségből tudatosan másfajta „fedezékbe" vonulna, az önként mondana le Krisztus segítségéről. Ez az „expo- náltság” Krisztusért sokféleképpen hangzik a Szentírásban: „Azért telik kedvem a Krisztusért való gyöngeségben, nélkülözésben, szorongatott helyzetben, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős" (2Kor 2,10). — Vagy: „Ügy küldetek titeket, mint juhokat a farkasok közé ... legyetek okosak ... legyetek ártatlanok . . . Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Ne töprengjetek azon, hogyan és mit mondjatok, mert... abban az órában majd megtudjátok... Nem különb a tanítvány mesterénéi, sem a szolga uránál... Mindazt, aki megvált engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt... De aki megtagad engem,... azt én is megtagadom ... Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, az meg fogja azt találni" (Mt 10,16—39). Kemény szavak Krisztus szavai. És amint tanítványaitól megkérdezte: talán ők is el akarják hagyni, — nekünk is biztosan felteszi a kérdést. Nem hallható igékkel, de ott benn, a mélyen mindannyian hallhatjuk szavát. — A kérdező, az Istennel tusakodó Jób módján természetesen mi is kérdezhetünk: Uram, nem vezet-e ez valamiféle tudathasadáshoz, skizofréniához? Egyszer: „a világban, de nem a világból valók” módján élünk, máskor: „menjetek az egész világba” — In Universum mundum — bele, valóban be a világba. Bármennyire is látjuk és éljük át itt a paradoxont, a dialektikus feszültséget, — ha hitünk van, nem fogunk kételkedni és megzavarodni: Mert lehetetlen, hogy Isten személyes önfeltárulkozásában, Krisztus szavaiban ne vegye komolyan teremtményét, az embert, — az apostolait és küldötteit. Itt csak egyetlen választ találunk, a hitnek válaszát: ugyanazt az igen-t kell kimondanunk e küldő szavakra, amit Krisztus is mondott Atyjának, amidőn a világba küldte őt. A „készen- állok”-ot, az „igen, Atyám"-ot, még akkor is, ha gyarló emberi értelemmel nem tudom soha teljesen felfogni a szavakat. A fáklya és a kovász szerepe kifejezetten a világhoz köt, hiszen itt kell világítanunk és erjesztő erőként hatnunk. Jól át kell elmélkedni mindazt. Majd átgondoljuk kísértéseinket, figyelmünket Isten szavára irányítjuk. Megvizsgáljuk, hogy feléje megyünk-e elérjük-e Őt, hogy másokat is hozzá vezethessünk. Vigyázzunk, ne a festett egek felé tekintsünk, hanem a valódira, az eljövendő országra, ahová polgárjogot csak evilági szorongattatás között lehet szerezni. A kis parasztlánynak, Jeanne d'Arc-nak szavait idézzük: Ha előbb gondolunk Istenre, ha előbb és valóban őt szolgáljuk, akkor lesz csak életünk egészen ember- és Isten-szolgálat. 38
