Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

kutatót. A történeti vizsgálat nevében szilárd megalapozásként elég azonban, ha kijelentjük, hogy Jézus csodákat tett és ezek a csodák szervesen beilleszkednek az egész evangéliumi elbeszélésbe.

Leggyakrabban beteggyógyításokkal találkozunk. Mondhatjuk, hogy Jézus „mindenféle szenvedésből", különféle betegségből gyógyította meg az embereket (Mk 1,33). Az egyes eseteknél mai értelemben vett „pontos diagnózist" hiába is keresnénk. Akkor nem volt még ilyen meghatározás, elégségesnek tartották, ha a betegség hosszú időtartamára, súlyosságára utaltak. Figyelemreméltó az ilyen híradásoknak a józan hangvétele. Sehol nem találkozunk nagyképű szavakkal, — mint a pogány varázslók, gyógyítók elbeszéléseinél, — sem rendkívül nagy esetekkel, — mint például egy hiányzó végtag pótlása. Jézus csodáinál az eredmény, a gyógyulás — egy kivétellel (Mk 8,22—26) — azonnal bekövetkezik. Nincs a gyógyulásnak ideje, folyamata.

összehasonlításként megemlítjük, hogy a jelenleg is működő Lourdes-i orvosi irodának felülvizsgálatai azt igazolják, mennyire nehéz még ma is egy-egy esetet a tudomány feltételéinek megfelelően elbírálni. Hatezer eset felülvizsgálata során mintegy ötvennél állapították meg csupán, hogy „természetes útón meg nem magyarázható" eseményről van szó. Az ilyen szakorvosi vizsgálatról az evangéliumi, méginkább az ószövetségi híradásoknál szó sem lehetett. Egyébként is, az evangélistákat nem az érdekelte, hogy mit és milyen mértékben lehet a jelből, a csodás eseményből, a tettből „természetes úton” megmagyarázni, hanem valóban a „jelre” ügyeltek, amely valamire, nevezetesen Isten országának megjelienésére utalt. Ezek a jelek akkor sem veszítenek erejükből, ha az adott pillanatban — hic et nunc — a természet erői is közreműködtek.

Hatásában legnagyobb benyomást keltik a természet erőivel kapcsolatos és a halottfeltámasztó csodák. Három halott-feltámasztásról adnak hírt az evangéliumok: Jairus leánya, a naimi ifjú és Lázár feltámasztása. A természeti csodák pedig a vihar lecsendesí- tése, a kenyérszaporítás, vízen járás, csodás halfogás, elátkozott fügefa, a kánai víz-bor csoda. — Ezek a csodák a történeti kutatás számára megoldhatatlan problémát jelentenek. Itt már kizárólag csak a tanúsítók hitelreméltóságára hagyatkozhatnak, semmiféle régészeti, kulturális és egyéb adat nem áll rendelkezésre. Minél „valószínűtlenebbnek” hangzik a tudósítás, annál érthetőbb a kritikai felülvizsgálat igénye. A régi világ emberéből hiányzott az ilyen jellegű kritikai szellem. Kétezer év távolából valóban nem lehet „objektív módon” igazolt tényekről beszélni. Akik tudósítanak, azokat pedig átjárta a hit ereje és melege. Ez nem azt jelenti, mint ha ennek nevében félrevezetniök kellett, vagy szabad lett volna. Ahol azonban a szeretet lángol, ott a legszolidabb tudósító is színező, kiemelő, túlzó íróvá, költővé válhat. Ugyanakkor azt sem feledhetjük, hogy az igehirdetők életükkel tanúságot tettek Jézusról, mint Isten Fiáról.

„Csodajel”, mint üdvösségünk tanúsága

Az üdvösségünk történetének megismerése és Jézusnak saját isteni hatalmáról szóló személyes tanúsága sokkal könnyebben és reálisabban vezethetnek el a csodák igazolására, mint a kritikai vizsgálódások. Végső soron csak a hivő ember fedezheti fel Isten jelentkezését, Isten Fia elérkezését és ezzel választ kaphat olyan eseményekre, amelyek a kritikus számára rejtve maradnak.

Ezért van az, hogy sok csodáról szóló híradás megmagyarázhatatlan marad, ha nem áll mögötte üdvösségünk története, Jézus egész élete. Ha a csodáktól megfosztjuk Jézust, akkor már nem ugyanaz a történeti Jézus áll előttünk. Nem a csodák „költemények", hanem a csodák nélküli Jézus lenne költött személy.

A szentírók, főleg az evangélisták nem a csodák kedvéért, a csoda-tudósításokért hirdették és írták le az örömhírt. Jézus személyéről akartak tudósítani, őt akarták ismertté tenni a „föld határáig”. A látható csodák szemléltetik a ,láthatatlan csodát”, a kegyelem, az isteni erő reális köztünkiakását, működését. Bennük nem az Isten „bosszúálló ereje", — hanem jósága és szeretete jelentkezik.

A csoda nem is egy „factum brutum” — vaskos tény — mint pl. a hold létezésének a „ténye”, hanem a megismerni vágyó embernek a megszólítása, saját konkrét, meghatározott történeti szituációjában. Isten nem úgy tett csodát, hogy az csupán „megtörtént” anélkül, hogy „mondott” volna valamit. Isten csodájával nem is korrigálni akarja a természet megszokott rendjét. „Isteni megszólítás” nélkül az csak valami rendkívüli dolog lehet — mint a fakírprodukciók —, de csodáról szó sem eshet.

Ma már problematikusssá vált az a meghatározás, amely szerint Isten a csodában „fel29