Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
Jézus „jeleinek" fogható, látható és hatékonyan működő folytatásai a szentségek. Mindegyikük külön „csoda”. Mindegyik hitet követel, hivő odajárulást a szentséghez, az Istenhez. Szépen mutat rá erre János evangéliuma: a kenyérszaporítás kifejezetten az euka- risztiára utal (Jn 6), a vakon született gyógyítása pedig azt mutatja, hogy a keresztségben „felszabadultakká", „látókká" leszünk (Jn 9). Jézus azt akarja, hogy Egyházában — testében, melynek ő a fője, — továbbra is legyenek jelek és csodák. így volt ez már a kezdetben is, amikor Jézus az apostolokkal együtt működött és szavukat „csodákkal és jelekkel" hitelesítette (Mk 16,20). A csoda azóta is gyakori jelenség az Egyházban. Ma is Isten felé mutató, istenes életet igazoló jel, amelyből, ha kettőt hitelesítenek, az Egyház „szentet avathat”. Az Egyház életére is érvényes, ami már Jézus életében feltűnő volt: nem a csoda a lényeg, hanem a szó, az Isten országának hirdetése, — és az élet, a bűnbocsánat és az eukarisztiában velünk tovább élő Krisztus, továbbá számos szentségi jel, amely a különféle élethelyzetekben közelebb visz Istenhez, erősíti a hitet, növeli a szeretetet. Az Egyház csodái A csodák tárgyi elemzése Az evangéliumok csodáiról, jelrőil adnak hírt. Milyen kapcsolatban állnak ezek Isten kinyilatkoztatásával és beteljesülésével, Jézus Krisztussal? — Azt világosan látjuk, hogy az a törekvés, amely az evangéliumi örömhírt észigazságokban, tanító tételekben akarja feloldani, ahol az emberi értelem a maga önerejével akar behatolni a titkok világába, ott a csodák „értelmetlenekké”, fölöslegessé válnak. A csodát, Krisztus csodáit sem lehet mereven elválasztani a hittől. Akár Jézus csodáiról, akár az ószövetségi csodákról, vagy az Egyházban élő csodákról van szó, összetett jelenséggel állunk szemben, amelyet az ellentétes vélemények szembeállítása sem magyarázhat meg elégségesen. A csoda fogalmának alakulásában fejlődés tapasztalható. A klasszikus, s skolasztikus, majd az újkori apologetikus irodalomban található megfogalmazás szerint a csoda olyan érzékelhető esemény, amelyet természetes okokból, a természet rendjéből nem lehet elégségesen megmagyarázni, — ezért feltételezi Isten természetfeletti beavatkozását a természet rendjébe. A beavatkozás történhet magasabbrendű szellemi létezők részéről is: angyalok, démonok, (gy a csoda, mivel természetes okokból nem vezethető le, magasabb rendű létezők működését tételezi fel. Az emberi értelem soha nem képes belenyugodni a talányokba, ezért keresi a csoda nyitját is. Számunkra a csodát a kinyilatkoztatás, Isten jelentkezése magyarázhatja meg. Az Újszövetségben mindig egy értelmező szó, valamilyen jelző magyarázat vezeti be a csodát. Olvasunk erőkről, nagy tettekről; Jézus Isten „erejével és teljes hatalmával győzi le a démonokat, parancsol a természetnek és jelzi, hogy elérkezett az Isten országa". Nem annyira az esemény, mint az „erős” (Lk 11,22), a „szent" (Mk 1,24) áll előtérben. — Szent János szerint Jézus tettei Isten dicsőségének „jelei" (Jn 2,11), amelyek „választóvízként" hatnak a hívők és nemhivők között (Jn 12,37). Izgató kérdés, hogy van-e és milyen lehetősége van a történésznek, ha a régmúlt eseményeit igazoltan kívánja bemutatni? Az ismert és rendes útja az, hogy tanulmányozza az írott forrásokat, és az íróknak, a tudósításnak hitelességét igyekezzék megállapítani. Ez a döntés annál könnyebb fesz, minél inkább összefüggnek a vizsgált események egymással. Olykor segítséget kap az ásatásokból, régészeti eredményekből is. Például Bethezda tavának felfedezése mintegy megerősíti János 5. fejezetében közölt csodának történeti voltát. Természetesen mindez csak közvetett bizonyítás, hiszen a beteg meggyógyítása — a hely, a kísérő események igaz volta ellenére is — lehetne pusztán legenda. Ezért még a történésznek is az ó- és újszövetségi könyveknek, elsősorban az evangéliumoknak a tanúságára kell támaszkodnia. Ismeretes, hogy az evangéliumi szövegekben nem elsősorban és szándékosan „történetírásról", hanem Jézusról, a Megváltórój szóló híradósról, igehirdetésről van szó. Ebből a tényből magyarázható, hogy az egyes tudósítók, azaz a Jézus-hit első hirdetői ugyanazt az eseményt változatosan, mást-mást kiemelve írják le. Az evangéliumok nem határozott történeti tényekre akarnak „kioktatni”, hanem a megtérést hirdető Isten Fiáról adnak hírt. Arról, akinek az üdvösségről, az Isten országának elérkezéséről szóló híradást csodák, rendkívüli jelek erősítették meg. Ezért elegendő, ha általában azt valljuk: Jézus csodákat tett. Elvileg még az is elegendő volna, ha csak egy csodájáról, sőt ha csak a feltámadásáról szólnánk. Az egyes eseteknek, mint csodáknak az igazolása, elbírálása bonyolult feladat elé állítja a biblikus szakembert, a történészt, a 28
