Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
tekintsük, mintha ezért Istennek saját teremtését, beléhelyezett törvényeit kereszteznie, vagy összekuszálnia kellene. A csoda nem a természet, a teremtés „ellen" van, inkább felvillantása egy csodás, tőlünk még nem ismert, földi szemmel és műszerrel sem mérhető-látható világnak, amelynek erőiért az egész természet sóhajtozva vágyakozik (vö. Rám 8,22). Isten örök aktivitásának jele: „Atyám mind ez ideig munkálkodik és én is munkálkodom" — halljuk Krisztustól (Jn 5, 17). Ezért nem szerencsés, nem is helyes, ha a csodáknál a természet törvényeinek „felfüggesztéséről”, „áttöréséről" szólunk. Talán helyesebb ez a kifejezés: a csoda isteni „jel”, amely az embert tudatára akarja ébreszteni, hogy önnönmaga számára is misztérium. Nem képes ugyanis felismerni teljességgól sem önmagában, sem a körülötte működő kis és nagy világ erőit. Az ember a rendkívüli jelenségeket látva legelőször is „elcsodálkozik”. Ez a legemberibb, legelemibb magatartás a csoda láttán. A hivő ember a teremtés művében jelentkező őserőt, mint az isteni szeretetet és jóságot ismeri fel. Felfedez, hitben meglát valamit abból, amelynek „elsőszülöttje” és hírnöke a földön a Főitámadott volt. A csodák benső értelme A kinyilatkoztatást „igazoló”, azaz isteni eredtét bemutató csodák között a legjelentősebb helyet Jézus csodái foglalják el. Az Ö eltávozása óta is minden csoda „Benne és Általa”, az ő erejével történik Egyházában és az emberek között. Jézus csodáinak sajátos jellegük van. Annyira „eredetiek”, annyira eltérnek mindenféle mágikus tettől, fakir mutatványtól, annyira egyszerűen ábrázolják, írják le a tanúk, hogy minderre csak egy magyarázat van: Ő valóban véghezvitte ezeket a csodákat. Elsőként szembetűnik Jézus csodáinak kis száma. Jézus nem tett lépten-nyomon csodát. Az evangéliumoknak fő mondanivalója nem a „csoda-tudósítás". Nem hasonlítanak egy szokásos „szentek életrajzához”, vagy keleti varázslóról írt tudósításhoz, ahol az „érdekes” dolgok állnak a középpontban. Jézus teljesen önzetlenül hajtotta végre csodáit és jeleit. A sivatagi megkísértés idején „saját érdekében” semmit sem tett. Ugyancsak nem tett csodát, ha fáradt volt, megéhezett, vagy amikor szenvedett és keresztre feszítették. Arról sem ólvashatunk, hogy „látványosság kedvéért", mintegy „megrendelésre” tett volna csodát. Nem használt semmiféle eszközt, különleges ruházatot, varázsigéket. Csodáit nem a „közönség”, hanem az ember, az emberi személy, főleg az éhező, testileg-lelkileg szenvedő ember megsegítésére, üdvössége érdekében tette. Jósága és szeretete az Isten felé, az üdvösség felé mutat. Jézus nem egyszer ki is fejezi csodáinak igazi okát: ugyanis őt az Atya „fel- magasztalni” akarja, igazolni kívánja a nép előtt jelekkel, mint Krisztusát és Küldöttét (Jn 11, 41—42). A csoda központja tehát az ember. Az, akiért az Isten is emberré lett, akinek sorsa nem volt közömbös a végtelen Szeretet számára. Az ember Isten szemében sohasem „tárgy”, hanem személy, akivel együtt érez, akit megszán (Lk 7,13). Az isteni jelhez tartozik az is, hogy Isten személyesen segít, gyógyít, feltámaszt, ha az a lélek javát szolgálja, üdvösségét biztosítja. Krisztus elsősorban Isten országának elérkezését akarta hirdetni: „ezért küldetett...” (Mk 1,38). A csodákat mindig összeköti ennek a meghirdetésével. Hitet követel és egyszer ki is mondja, hogy tettei miatt higgyenek benne (Jn 14,11); máskor viszont azt hangoztatja, hogy nem bízik azokban, akik csakis csodái miatt hisznek benne (Jn 2,23—24), mert az ilyenek, ha „Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor ha a holtak közül támad is föl valaki, annak sem fognak hinni” (Lk 16,31). Kétségtelen, hogy már a csoda előtt valamilyen kezdeti, alapvető hittel kell élnünk. Benső nyitottsággal, amely nem zárkózik el Isten jelentkezése elől. A csoda ezt a hitet teszi biztosabbá, erősebbé. Jézus többször kifejezetten a hitnek tulajdonítja a csodát. És ebben az értelemben — Jézus szavára támaszkodva — mondhatjuk: a hit csodát művel. A bizalom, a hivő odaadás, reménykedés Istenben, — mindez az alap, melyre mintegy építve az Isten az, aki majd a testi-lelki gyógyulást adja. Nem szabad azonban ezt úgy érteni, hogy a csoda valamilyen szélsőséges hitre-koncentrálás eredménye: valamiféle önszuggesztió. Nem, a csoda Isten országának a jele, „külső jegye”, amely Jézus tetteiben és az Egyház életében jelentkezik és ezért „követelő felszólítás”: Lépjünk be Isten országába, csatlakozzunk hozzá I 27
