Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
vaihoz, inkább Jézus személyéhez, benne hívta meg az Isten új népét, gyűjtötte össze Egyházát. Az egyoldalú ekkléziológia csak a dogmákat hangoztatja. A kritikus nem akarja minden áron a húsvét előtti Jézus „szándékát” igazolni, de ügyel arra, hogy a húsvét előtti Jézust el ne válassza az Egyház közösségétől. — A kritikátlan hit a teológiában éppúgy veszélyes, mint a hitetlen kritika. Az igaz, megbízható hitnek nem akadálya a kritikai felülvizsgálat. A helyes kritika nem rombolja, hanem erősíti a hitet. Az ősi eszkatológikus várakozás Isten országa felé, és az Egyház közötti hivatalos kapcsolat található az újszövetségi iratokban. Jézus tanításának, evangéliumának elemei, alkotó tényezői az új, fiatal Egyház élete számára döntőek voltak. A történetkritikai felülvizsgálat igen fontos, de nyomában hit soha nem támad. A megfeszített és feltámadt Jézust és Egyházát csak hivő döntéssel lehet magunkénak vallanunk, Jézus örömhírét keresztjével és feltámadásával együtt keld elfogadni és élni. Az Egyház: Jézus Krisztus nevében és erejében összegyűlt közösség. Jézus feltámadása nélkül a keresztény igehirdetés és a hit értelmetlen és üres. Értelmetlen lenne a Feltáma- dottban hívőknek összegyűjtése, az Egyház is. Az Egyház létalapja, hogy a keresztrefeszí- tett és meghalt Jézust Isten feltámasztotta: Jézus, a Krisztus él. A Feltámadottban való hitének megvallásával kezdte el az újszövetség közössége hivő életét. A tanítványok örömmel ülnek az Ür Vacsorájának megünneplésére és hirdetik a Fel- támadottat. Elkötelezik magukat Jézus mellett, akit kísértek és hallgattak földi életében. „Kiválasztottaknak", „szenteknek”, Isten közösségének és népének, Isten Egyházának nevezik önmagukat, ahogy máig is mondjuk — Egyháznak. Egyházunk soha nem „kész valami", hanem folyamatosan fejlődik Krisztus felé, egyre jobban hasonul Őhozzá. „Gyülekezet", „közösség", „Egyház" kifejezések összefüggésben állnak és az egyik sztatikusabb, a másik dinamikusabb oldalát jelzi a krisztushivők együttesének. Az egyes közösségek, minden egyes kis „egyház" megjeleníti az egész Egyházat. A helyi egyház nem egy „szekció" csupán, annak is szól az egész evangélium üzenete és ígérete, birtokolhatja a hit teljességét, övé az osztatlan Lélek, övé az eukarisztikus Krisztus. — Az egész Egyház, összegyház viszont mégis több, mint a helyi-, és részegyházaknak ösz- szege. Az egészé Krisztus és evangéliuma, Krisztus minden igéje és ígérete. Mindannyian ugyanazt az Atyát szólítják meg, ugyanazt a Krisztust vallják és az egészet egy Lélek élteti és vezeti. Nemcsak a korintusiak egyháza van, hanem „Isten Egyháza, amint az Korin- tusban is van" (1Kor 1,2; 2Kor 1,1). Az Egyház emberekből álló közössége Istennek, akik Istent megvallják és hiszik. Ez Isten népe. — A 2. Vatikáni zsinat így foglalja össze: „Krisztusnak Egyháza valóban ott van a hívek valamennyi helyi törvényes közösségében (fidelium congregationes locales)... Az Újszövetség ezeket is egyházaknak (ecclesiae) nevezi, ha ragaszkodnak pásztoraikhoz. Mert a maguk helyén ezek is Istentől meghívott új nép (vocatus) a Szentiélekben és teljes meggyőződésben (vö. Uessz 1,5). Krisztus evangéliumának hirdetésével bennük gyűlnek össze a hívek (fideles congregantur) és bennük ünnepük meg az Úr vacsorájának titkát, hogy az Úr testéből való eledel és vér fűzze össze a testvéri közösséget (mozarab liturgiából). E közösségekben, jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek — ott lakozik Krisztus, akinek ereje összekapcsolja az egész egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházat" (Lumen gentium 26). Az Egyház születését vizsgálva megállapíthatjuk: az eredet, „alapítás” kérdésénél csődöt mond minden qumrani és egyéb vallástörténeti párhuzam. Egyházzá alakult azon hívek közössége, akik hitben felismerték a döntő eszkatologikus fordulatot, Isten országának „elérkezését": „Amidőn az idők teljessége elérkezett, elküldötte Isten egyszülött Fiát” (Gál 4,4). Ez a közeli eszkatologikus várakozás, a paruzia közeli reménye lassan elhűlt. Krisztus egyre kevésbé lett a „várt" Úr, inkább az Egyházában jelenlévő, élő Jézus, akit sokszor már „birtokbavettek és kisajátítottak". Az eszkatologikus teljesség-várós, oz Isten országa felé való menetelés helyett olykor az Egyház önmagát kezdte vélni, hirdetni „Isten országának”. A két évezred során azután az „intézményt" úgy azonosították az Isten országával, hogy elfeledkeztek az eljövendőről. 24
