Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

A zsinati dokumentumok ismételten rámutatnak arra, hogy napjaink hívőinek, bizonytalankodóinak, a nemhivőknek csak az a teológia fog segíteni, amely a hitnek egzisztenciális értékére képes rámutatni. S ezt csak úgy érheti el, ha az élő vizek forrásából, Krisztus evangéliumából merít. A szóban is inkarnálódott Isten erejével találja meg a teológia újra a saját „lelkét”.

A hivő és szaktudós azzal a vággyal veszi kezébe a Szentírást, hogy kielégítse az Isten szava utáni éhségét. De aki a Bibliát egy divatos filozófia vagy természettudományos szemlélet segédeszközének használja, akkor már bizonyos kétkedéssel fogadjuk. Az ilyenek szembeállítják Krisztus tanítását, keresztjét a modern ember gigantomániájával. Azonban ma számos exegétának érdeme, hogy megtalálta az utat, amelyen a szentírástudománynak, bibliai igehirdetésnek valóban korszerűsödnie is kell.

Teológiánkban manapság bizonyos „Sturm und Drang” korszakát éljük. Van ebben a folyamatban sok szép, bíztató és gyümölcsöző, de van sok minden, amit fenntartással kell fogadnunk. A discretio spirituum-elve itt is kötelez, és súlyos felelősség, döntés elé állít minden hívőt, főképp Krisztus papjait, hogy komolyan vegyék-e Isten szavát vagy nem?! Azonban ez sem egészen új, mert döntés elé került minden kor minden hivő embere, ha Istenről és Krisztusról volt szó: Aki nincs velem, nem marad velem, — az ellenem van... Aki nem gyűjt vélem, az szétszór.

Teológiánknak tehát küldetése van, Istent, Krisztust és Isten népét szolgálni: ez a teológia. Mert nem élhetünk úgy a világbon, hogy ne halljuk meg a töprengőknek, kétkedőknek, a kérdezőknek, a többet tudni és mélyebben hinni kívánóknak sokszor számunkra is gyötrelmes órákat jelentő kérdéseit. Mindig „kényes” is e szolgálat, mert a legdöntőbb kérdést kell közvetítenünk folyton a világ felé. a döntő kérdést: Ti kinek tartjátok az Emberfiát?

A jó választ keresve önkéntelenül is a Biblia után nyúlunk és felütjük Jób könyvét. Az ő hite elég nagy volt ahhoz, hogy ne zavarják meg képmutató barátainak kényes kérdései. Pedig ezek a barátok Isten védőinek álcázták magukat. Szerintük Isten világos döntéseit és útjait tárták fel. Jób viszont kérdező, gyötrődő, problémázó ember volt, de olyan, aki rendíthetetlen hittel szólott. Merészségének alapja hite és alázatossága volt, és ezért a perlekedő Jóbot Isten végül is megjutalmazza, gazdagon megáldja.

II. Magunk számára is ilyen üdvösségtörténeti szemléletet kell alkalmaznunk, hogy komoly, helyes következtetések, imádságos gondolatok szülessenek nyomában. Jól látjuk, hogy nem lehet sematikusan az emberiséget egyszerűen a „sötétség” és „világosság” korszakaira, a megváltás előtti sötétség és az utána következő fény korára felosztani, amint földünket sem lehet fehér és fekete foltokkal üdvösség-zónákra tagolni. Ha képeket és színeket használnánk, nagy szürkeséget látnánk, melyben itt is, ott is felvillan az igazságnak, jóságnak, a megváltás tanúságának a fénye.

Michael Pfíiegler professzor hallgatói előtt számtalanszor mondogatta: Immer Advent, noch immer Advent. Igen, a kétezeréves megváltás után is a ma kereszténye is ádventben él. Nem szabad „strucc-politikát” folytatnunk, hiszen az a hit, mely nem akar meglátni, felismerni tényeket, amely fél észrevenni a valóságot, attól fél, hogy hite nem elég erős ahhoz, hogy szembenézzen a valósággal. Pedig hitünknek az lenne a feladata, hogy segítse legyőzni a világ tényeket kívánó próbatételeit.

Keresztény létünk azt kívánja, hogy tapasztalható sötétségünkből Jób módján szólítsuk meg Istent. Hozzá kell lépnünk a teremtmény alázatával, de egyben szárnyaló, merész hitével, mely segítséget kér nemcsak bizonytalansága, de hitetlensége idején is és Isten elé kell tárnunk gyötrő, kutató kérdéseinket és így bízvást remélhetjük: Isten minket is, miként Jóbot, megerősít hitünkben, igaznak nyilváníthat és megjutalmazhat. Ez a gesztus mindenki számára secretum meum mihi. Néhány bibliai kép segítségével mindig feltehetjük önmagunknak és Istenünknek töprengő kérdéseinket.

Izajás a messiási időről jövendöl, melyben majd a farkas vendégül látja a bárányt, a kecskegida a leopárddal, a borjú az orosztlánnal együtt legelészik. A gyermek viperát simogat, — sehol semmi gonoszát nem tesz az ember, mivel mindent betölt az Ür ismerete .. . (vö. Iz. 11,6—9). Ez a kép a paradicsomi állapotot rajzolja meg. Természetesen nem kell tudós exegétának lennünk, hogy kijelentsük: mindezt nem lehet szószerint vennünk. Mindez csak szemléltető vízió, amely valami mélyebbet, szellemibbet akar közölni: a megváltott embert, aki Istenből él, akit Isten tölt el egészen.

És azután sokszor érezzük, hogy szinte minden maradt a régiben. Békétlenkedés és harc, hol a nyelvnek éles fegyverével, hol halálthozó fegyverekkel. Egoizmus és csalárdság, hatalmi mámor, pénzsóvárgás és ezernyi egyéb . .. Isten nem tölti el az emberek szívét, hanem milliók közömbösségben élnek, távol vannak tőle.

És ha még e kép mellé odahelyezünk egy másikat: ahol Jeremiás az újszövetségről szól,

20