Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

melyben Isten az emberek szívébe írja új törvényét (31,33), ahol az embereket eltölti az Ur félelme, mindannyian Isten tanítványai lesznek (Jn 6,45). Isten kiárad majd népére és azok lányai és fiai prófétáim fognak (ApCsel 2,16 — vö. Joel 3), — akkor tusakodó problémáink még súlyosabbá válnak. Úgy látszik, hogy a ma embere képtelen Istenről hallani, még inkább: Istenre hallgatni. A szellemi és társadalmi fejlődés nyomán oly embertípus van kialakulóban — legyen bár megkeresztelt vagy sem, — amely már alig rendelkezik megfelelő lelki, szellemi felfogóképességekkel, hogy eljuthasson Isten közelébe. Teljes tanácstalansággal! megkérdezzük (csak titkon és magunkban): Hol van ö ebben a nagy hallgatásban, a megválaszolatlan kétségek között?

Mert sokszor nem is ott a probléma, hogy létezik-e Isten, vagy sem. Hogy háromszemé- lyű-e vagy sem? A ma keresztényének arra kell választ adni: Miért oly hatástalan — kétezer év után is — a kereszténységünk? Remény és kétségbeesés között hányódunk, és a mai ember-Jób újra és újra megkérdi: miért is hát akkor a dogma, a kultusz, az intézmény, ha ezek mellett és ellenére benne maradtunk saját nyomorúságunkban?

És amidőn idáig eljutottunk, újra csak a Szentírást vesszük elő, hogy megkeressük: Mit hozott magával Krisztus, a Megváltó? Márk nagyon világosan és egyértelműen foglalja ösz- sze az „Isten országa" evangéliumát, közölve Jézus szavait: „Az idő betelt, közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében" (1,15).

Ezek mögött a „beteljesülést" meghirdető szavak mögött ott áll a választott nép egész története. A várakozás feszültségében a kortársak sem értették meg azt a szót. De a mi csalódásunk is addig tart, amíg nem értjük helyesen az isteni szót. A krisztusi üzenet súlya éppen abban áll, hogy ő nem pusztán az elkövetkező örök életről, hanem az egész emberről, a történelemben élő emberi közösségről tette kijelentéseit. Isten országáról szólt, amely már itt a földön elkezdődik, amely a mai valóságban, test-lélek szerint élő emberek számára érkezett el.

Magatartásunk ezért az legyen, amit Jézus közvetlen tanítványainak lelkére kötött: „Ne kövessétek a farizeusok tetteit, de amit mondanak, tegyétek meg. Szeretik a főhelyeket a lakomákon és zsinagógában, szeretik, ha nyilvánosan köszöntik és rabbinak szólítják őket. Ti ne hivassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindannyian testvérek vagytok. Tanítóknak se hivassátok magatokat... s a legnagyobb köztetek legyen szolgátok." És mi tagadás, ezek a krisztusi szavak legélsősorban a papokra és püspökökre vonatkoztathatók.

Ezeket a nagyon is súlyos gondolatokat szinte a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk: nincs állandóan ragyogó megváltott fényesség. Hiszen még a szentek legnagyobbjai is sötét órák gyötrődésein át jutnak el Istenhez. Oszthatatlan az emberi történés sorsa, amelyet végesvégig elkísér a gyengeség és nyomorúság, de amelyben azonban végigvonul Isten ir- galmazó szeretete is, mely — bár ellőttünk felfoghatatlan titok módjára — célja felé kormányozza az emberiség sorsát. Ez a mindenkit és mindent átölelő üdvösségtörténetünk.

Századunk realizmusa szinte kényszerít rá, hogy ezzel a helyes üdvtörténeti szemlélettel megbarátkozzunk. Azzal a gondolattal, hogy az emberiség története egységes folyam volt Isten előtt. Az egész sötéten hömpölyög, de az egészre rásugárzik egyszersmind az Istennek Krisztus útján érkező fénye. Ha földi dimenziókban akarunk beszélni, együtt van a visz- szafelé és előre. Ha saját életünkre gondolunk, arra vonatkoztatva ugyanezt mondhatjuk. És éppen ezért a történelem egyetlen periódusa és az én életem egyetlen szakasza sem jelenthet csak „múltat”. Bár Isten a kezdet, de a jövő is, mert Ö mindig és mindenütt jelen van. Istent sohasem magunk mögött kell keresnünk, Krisztusát sem, hanem feléje kell mindig menetelnünk. Aquinói Tamás is így mondotta: Hinni annyit tesz, mint Isten felé menetelni. Ö az „eljövendő" marad, ezért készülünk a vele való találkozásra. Csakis így dinamikusan érthető jól az Isten országa. A jelen kényelméből és kínjaiból vonulunk feléje. Ma még „in tenebris et in umbra mortis" vagyunk, de mégis fénye itt dereng közöttünk. Közöttünk van, de nem fogadjuk be, mert még szemünk gyönge a látásra.

Isten mindig különös „jelek" útján jelentkezett közöttünk. A pásztoroknak az volt a „jel”, mely egyáltalán nem is volt „jel”. Mert egy pólyában fekvő, a szegények bölcsőjében, jászolban lévő gyermek egyáltalán nem „rendkívüli jel” egy szegény pásztor számára. Sőt szánalmas látvány, igen szegényes jelenség. A hit számára azonban: Isten volt, emberalakban. Rejtett Isten. Jel, amely arra mutat rá, hogy Istent nem föltétlenül a világ csodás rendje, célszerűsége, tökéletességei, hanem mindenek előtt az a lelki-szellemi magatartás tudja számunkra bemutatni, amely a szürkeségben, sőt sötétségben sem veszíti el látóképességét: számára „jel" az egyszerűség, jel lesz a nyomorúság is. Jel a jászol és jel a kereszt is.

Az ószövetségi Zsoltáros megénekelte, hogy a kozmosz nagyságában és erőiben is jelet állított Isten elénk. Olyant, melyből a Teremtő hatalmára következtethetünk. De az embe21