Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

találunk ilyen elemzést. A valósághoz az apostolok viselkedése visz közel bennünket. Az élmény nem olyan, hogy egyszerre kiforgatja őket emberi mivoltukból. A meglepődés, a csodálkozás, a kételkedés és a tényekkel való küzdés fokozatain át jutnak el a hitbeli bizonyossághoz. Krisztus tehát nem kényszerítette magát rájuk, hanem elvezette őket az értelmes hitre. Ügy, ahogy ezt az ószövetségi teofániáknál is említettük. Ahogy K. Rahner megjegyzi (Sacramentum mundi I, 416), a húsvéti tapasztalást nem szabad elemeire szétszedni. Itt az egész több, mint a részek összege. Az apostolok tapasztalásában beletartozik mindaz, amit földi életében megismertek róla, amit mondott és amit tett, beléértve jövendöléseit és csodáit is, de beletartozik az Atya iránti szeretete, engedelmessége, bűntelen- sége, az emberek iránt való szeretete, lelkének ereje, amellyel a legnagyobb elhagyatott- ságában is Atyának nevezi az Istent, és végül beletartozik testi megjelenése a halál és temetés után. Jön és megy, megjelenik és eltűnik, tehát már túl van a földi élet kötöttségein. De egész magatartásával ugyanaz, mint azelőtt volt: Isten ügyét, országát képviseli, Isten irgalmának a kiáradását tanúsítja.

Elméletileg tudjuk, hogy Krisztus a feltámadásban átment abba a természetfölötti állapotba, amely a földi vándorlással szemben az élet célja, a természettel szemben hazatalálás Istenhez. Felfoghatták az apostolok érzékszerveikkel ezt a természetfölötti állapotot? Ehhez a kegyelemnek kellett volna kiemelni őket a földi tapasztalás köréből. Viszont láttuk, hogy az apostolok a megjelenést határozottan megkülönböztetik az extatikus látomástól. Ők mindennapi józan körülményeik között találkoztak a feltámadt üdvözítővel. Ebből az következik, hogy Krisztus nem mutatta meg nekik teljes istenfiúi dicsőségét. Arra is vonatkozik, amit az Ószövetség megállapít, hogy élő ember nem láthatja az Istent. De ahogy a sínai teofánióban ott volt a misztériumot jelképező tűz, úgy Krisztus alakját is körüllengte a természetfölötti légkör. A krisztofániában tehát volt valami, amit érzékeikkel megtapasztaltak és valami, amit csak hitükkel értettek meg, ami külön magyarázatot követelt éppúgy, mint a csodánál is. Ha egy vak hirtelen visszanyeri a látását, nem elégszem meg a változás megállapításával, hanem keresem a magyarázatot. Jelen esetben a magyarázat is maga Krisztus. Róla nem a „tények" beszélnek, hanem maga beszél magáról, mert ő az igazi tény. Említettük, hogy Szent Pál a damaszkuszi jelenést egy vonalba állítja az apostolok előtt való megjelenéssel (iKor 15,8). Lukács ennek elbeszélésekor a természetfölöttiséget azzal jelzi, hogy Sault „az égből egyszerre nagy fényesség vette körül” s a hang a fényességből szólt hozzá (ApCsel 9,3). A jeruzsálemi és gölileai megjelenéseknél azonban ilyen fényesség sem szerepel, s az apostolok mégis elégséges bizonyítékot kapnak a természetfölöttiségről. További magatartásuk ugyanaz, mint Mózesé vagy a prófétáké: nem az élmény nagyszerűségéről számolnak be, hanem a hitet adják tovább. A teofániák közvetlen címzettjei mindig közvetítőkké válnak. Isten rajtuk keresztül nyilatkozik meg a közösség számára. A kinyilatkoztatás így válik az emberi történelem szerves részévé. Ugyanaz az útja, mint az emberi eszméké és mozgalmaké: meg kell fogalmazni, tisztázni a vele kapcsolatos kérdéseket, meg kell valósítani az életben és úgy továbbadni.

A közösség itt sokkal jobban rá van utalva a közvetítők tanúskodására, mint az élet természetes eseményeinél. Ha valaki pl. arról tanúskodik, hogy látott egy meteort leesni, olyan dolgot állít, amelynek természetes lehetőségét magam is elismerem, sőt egész folyamatában el tudom képzelni. Az apostolok azonban olyan élményről tanúskodtak, amelynek tárgya nem a mi világunkhoz tartozik. Itt azt kell elfogadni, ami csak az ő tapasztalatuk tárgya volt. Krisztus megjelenése nem olyan esemény, amit saját tapasztalataim alapján is megérthetek. Ezért jelntkezik mindig a kritikus kérdés, hogy ők a természetföiötti valóságot fogták-e fel vagy csak saját élményüket? Tanúskodásukban éppen az a lényeg, hogy tapasztalásukban meg tudták különböztetni a feltámadt Krisztust saját lelki folyamataiktól. Nem azért látták őt, mert látomásuk volt, hanem azért, mert megjelent. Tapasztalásukat úgy adják tovább és a Szentírásban is olyan formában találjuk meg, hogy amikor mi az elemzés láncolatában visszakövetkeztetünk, nyugodtan megállapíthatjuk: az a végső adat, amit elérünk, nem az apostolok szubjektív hite, hanem a megjelenések, illetve a feltámadás valósága, azaz maga a feltámadt Krisztus.

A teológiának természetesen a hit elfogadásához a távolabbi összefüggéseket is föl kell deríteni. Ha Isten a kinyilatkoztatásban személyesen közeledik és kitárul, azt azért teszi, hogy megvilágítsa előttünk a világhoz való viszonyát. Az ószövetségi teofániák ezen a téren sok értékes adatot tartalmaztak. Elsősorban azt, hogy Isten nem idegenkedhetik teremtményeitől, hanem határozott célja van velük és dicsőségének hordozójává teszi őket. A hivő nép magát is e dicsőség részesének és hordozójának tekintette. De ez a kegy nem látszott egyetemesnek és véglegesnek. A mi szemünkben az egyetemesség és véglegesség előképe volt, ők viszont hajlandók voltak a kiválasztottság és a mások fölé való emelés jelének tekinteni. Az újszövetségi cpifánia és a róla való tanúskodás merészebb dolgok elfogadásá-