Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
Az epifánia Az általános értelemben vett teofániák tehát megtalálhatók az Újszövetségben is. Az Egyház igazi nagy élménye azonban mégsem ez, hanem az epifánia: az örök Ige megtestesülése Jézus Krisztusban. Az apostoli Egyház úgy értelmezi magát, hogy az Isten Fiának tanítását és kegyelmeit közvetíti, mellette tesz tanúságot, őt ismerteti meg az emberekkel. A Jézus Krisztusba vetett hit elsősorban fölismerés: elfogadása annak, hogy az isteni személy az ő emberségében fejezte ki magát, a mi életünket élte és véghezvitte a megváltás művét, feltámadt a halálból és bement az Atya dicsőségébe. Felismeréséhez azonban külön isteni megvi'lágosítás, a hit kegyelme szükséges. Őt az Atya nyilatkoztatja ki bensőleg az egyes embernek is (Mt 16,17). Felismerésének tehát megvan a belső teofánia-jellege. Elsősorban a hitből fakadó élet gyarapítja a megismerés kegyelmét: „Aki megtartja parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt szereti az én Atyám. De én is szeretem és kinyilatkoztatom magam neki" (Jn 14,21). Erre utal Pál apostol is: „Isten, aki azt mondta: a sötétből támadjon világosság, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán felragyogjon nekünk” (2Kor 4,6). Előbb láttuk, hogy az „Isten dicsősége”, a kabod Jahve mennyire kapcsolatban van a teofániákkal. Az embernek tudatában kell lennie annak, hogy a megváltás, az üdvösség Isten ingyenes sze- retetének az ajándéka, nem a mi erőfeszítésünk következménye. Isten a természetfölötti jelekkel atyai szeretetét mutatja ki, amely arra késztette, hogy a világ üdvösségéért Fiát is elküldje és áldozatul adja (Jn 3,16). Krisztus ugyan egy lett közülünk, emberi életet élt, kiléte mégsem fért bele az emberi keretekbe. Aki csak emberi mértékkel mérte, az legföljebb megbotránkozott benne, mert nem tudta összeegyeztetni a fönséget és az egyszerűséget, a követelményt és a mindent odaadó szeretetet, az emberi közvetlenséget és az isteni tekintélyt. Teljes felismeréséhez csak dlyan esemény és jelenség vezethetett, amely kötöttség nélkül tükrözte isteni hatalmát, erejét és örökkévalóságát. Ez az esemény a feltámadása volt. Az epifánia itt lett teljes, mert itt mutatkozott meg minden kétséget kizáróan, hogy ő az Isten Fia. Feltámadásának felismeréséhez megvoltak az előfeltételek: az ószövetségi jövendölések, saját jövendölése, halála és az üres sír. Ezek azonban csak előfeltételek maradtak mindaddig, amíg meg nem mutatta, hogy győzött a halálon és valóban él. Már nem a mi életünket éli, hanem bement az Atya dicsőségébe. Megjelenéseit krisztolániának nevezzük, nem egyszerűen teofá- niának, mert azt hangsúlyozzuk, hogy istenemberi mivoltában támadt fel és mutatta meg magát. A krisztofánia, a feltámadás utáni megjelenés számunkra éppen olyan alapvető üdvtörténeti tény, mint az Ószövetség számára a sínai teofánia. A különbségek azonban nyilvánvalók. Ott Isten mint törvényhozó mutatta meg magát, itt úgy, mint az élet szerzője. Ott elsősorban tekintélyét és mindenhatóságát hangoztatta, itt inkább irgalmát és szeretetét. Ott azt nyilvánította ki, hogy transzcendenciája ellenére jelképekben népével marad, itt azt tette érzékelhetővé, hogy emberségünk örökre összekapcsolódott vele. Az Egyház a feltámadás hitéből táplálkozott és ennek alapján beszélt Istenről. Nem volt tehát közömbös kérdés, hogy az apostolok valóságot éltek-e meg, vagy tévedés áldozatai lettek. Láttuk előbb, hogy az Egyház a későbbi időkben sem akart látomásokból élni, hanem csak arra reflektált, ami benne volt a húsvéti misztériumban. A megjelenések híre nem az apostolok hitéből született, hanem a hit született a megjelenésekből. Azt az űrt és levertséget, amit a kereszithalál okozott bennük, csak erőteljes isteni beavatkozás és kézzelfogható bizonyíték változtathatta meg. Három nap különben sem lett volna elegendő olyan lélektani átalakulásra, amely bennük végbement. Beképzeléssel nem lehet magyarázni állhatatos hitüket, kitartásukat, vállalkozó kedvüket és áldozatkészségüket. Ők maguk megkülönböztetik a megjelenést a látomástól. Nem belső élményről van szó, hanem olyan valamiről, aminek külső esemény-jellege van és mint ilyet lehet megtapasztalni. Ezért mondják, hogy együtt voltak vele, és testi valóságát hangsúlyozzák azzal, hogy együtt ettek és ittak vele (ApCsel 10,41). Élményükből soha nem lett tömegpszichózis, hanem igazölt hit. Az Egyház tagjai nem arra törekedtek, hogy ők is „lássák” amit az apostolok láttak, hanem arra, hogy életüket a Krisztusban megvalósult megváltás szerint rendezzék be. Az apostolok így adták tovább élményüket: láttuk az Urat (Jn 20,25; 1Kor 9,1). Az állításban benne van tapasztalásuk jellemzése. Nem egyszerűen a názáreti Jézust látják, aki újra él, hanem azt, akit Isten a feltámadásban „Úrrá és Messiássá tett” (ApCsel 2,36), vagy aki a „feltámadásban Isten hatalmas Fia lett” (Rám 1,4), azaz magára öltötte az Isten Fiának dicsőségét. Ennek alapján kérdezhetjük, hogy igazában mit láttak az apostolok, illetőleg hogyan látták a feltámadt Krisztust? Mi volt benne az a természetfölötti titok, aminek alapján elfogadták úrnak és az Isten hatalomban levő Fiának? A szövegekben sehol nem 17
