Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
Tehát amint látjuk, az evangéliumokban felsorolt látomások nem mennek túl azon az állításon, hogy Jézus Krisztusban az jelent meg, akiről az ószövetségi jövendölések szólnak, s az előadás formája sem mitikus, hanem inkább a kor vallási hagyományának megfelelő igehirdetés stílusa. Az apostoli Egyház nem látomásokból akart élni, hanem Jézus Krisztust értelmezte és mellette tett tanúságot. Jézus mennybemenetele után nincs szó olyan látomásokról, amelyek új kinyilatkoztatást közvetítettek volna. Ez a megállapítás vonatkozik a Jelenések könyvére is. Az sem tesz egyebet, mint a Krisztusban megjelenő üdvrendet és üdvtörténetet értelmezi az apokaliptikus stílus felhasználásával. Péter joppei látomása (ApCse<1 10,1 kk) csak eligazítást ad olyan kérdésben, amely lényegében már megvolt Krisztus tanításában: a megváltás mindenkire vonatkozik, az evangéliumot mindenkinek hirdetni kell, tehát a régi megkülönböztetés a zsidók és pogányok között megszűnt. Az ilyen látomást minden nehézség nélkül magyarázhatjuk a Péter képzeletében létrehozott belső képpel. Börtönből való szabadulásánál azonban a szöveg angyal közbejöttére hivatkozik (ApCsel 12,7 kk.). Lukács itt az angyal megjelenését fényességgel kapcsolja egybe, mint a betlehemi pásztoroknál. Különben a természetfölötti élményt találóan jellemzi: Péter a képet és a valóságot csak akkor tudja megkülönböztetni, amikor már kiszabadul és az utcán találja magát. Arról ő sem számol be, hogy az angyal jelenlétét hogyan érzékelte. Valószínűleg nála is csak arról van szó, hogy a természetfölötti hatást az üdvtörténeti hagyomány alapján az angyal művének tekintette. Hiszen az evangéliumokban és a Jelenések könyvében is folytatódik az ószövetségi meggyőződés, hogy Isten intézkedéseit az angyalok hajtják végre. A legtöbb helyen azonban nem tudjuk, hogy az üzenet közlése és az intézkedés végrehajtása mellett valamilyen érzékelhető formában is jelét adják-e személyes jelenlétüknek. István diákonus víziójának (ApCsel 7,55) megvan a zsidó előzménye és a keresztény tartalma. A zsidóknál volt olyan meggyőződés, hogy a haldoklóknak látomásaik vannak. Azon viszont megbotránkoztak, hogy ebben a látomásban az a Jézus mutatja magát megdicsőült Messiásnak, akit ők keresztre feszítettek. Keresztény értelemben azonban benne van a tanítás, hogy Jézus elfogadja a vértanúk tanúságát, s meg tudja dicsőíteni őket, mert az Atya jobbján minden hatalommal rendelkezik. Pál apostol „elragadtatása a harmadik égig" a misztikus élmény körébe tartozik, nem a kinyilatkoztatást közvetítő látomások közé. Ö maga is csak megemlíti, de tartalmáról semmi közelebbit nem mond (2Kor 12,1 kk). A tapasztalás módja azonban érdekes. Az extázis olyan fokú, hogy maga sem tudja, testben vagy testen kívül éli-e át a látomást. A harmadik égnek, a paradicsomnak az említése arra vall, hogy Isten erejének, hatalmának és dicsőségének valamilyen különös szemléletében volt része. Az egyházi hagyomány mindig Mózes élményéhez hasonlította. Ha szent Pál apostoli öntudata a damaszkuszi jelenésből táplálkozott is, egyéni buzgóságának forrása kétségtelenül ez az élmény volt. Valószínűleg ez magyarázza meg az ilyen kifejezést is: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten készített azoknak, akik őt szeretik” (1Kor 2,9). Az Apostolok Cselekedetei megemlít még néhány olyan látomást, amelyek igazolják, hogy az Egyház elindulásában karizmatikus erők működtek, mint pl. Ananiásét Damaszkuszban (9,10), Kornéliuszét Cezáreában (10,3 kk), Pálét Troászban (16,9), Korintusban (18,9) és a hajón (27,23). Az üzenet hol az „Úrtól” jön, hol az angyaltól, de ugyanúgy részletezés nélkül, mint a próféták esetében. Az apostoli Egyház és a sugalmazott szerző meg van győződve, hogy Jézus Egyházával maradt, ahogy megígérte, és természetfölötti erejével irányítja. A látomások Isten ajándékai, bölcsessége szerint osztogatja őket a közösség javára. De sehol sem találkozunk a vággyal, hogy a hivők részesülni akarnának benne. Mindenki tudja, hogy új kinyilatkoztatást nem kell várni, hanem abból kell élni, amit Krisztus az apostolokon keresztül adott. A jeruzsálemi egyházközség az üldözés idején is csak a helytállás kegyelméért imádkozott: „Urunk, add meg szolgáidnak, hogy nyíltan hirdessék igazságodat, nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek mutatkozzanak és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében” (ApCsel 4,29—30). A természetfölötti erők kiáradását tehát szükségesnek tartják, de új meglátásokért nem könyörögnek. A tiszta látáshoz elegendő a hit kegyelmének gyarapítása. A meggyőződést kifejezi Pál apostol imája: „A dicsőség atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reményre hívott benneteket, milyen gazdag az a fönséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlen nagy a hatalma rajtuk, hivőkön” (Ef 1,17—18). Az apostoli kor látomásai 16
