Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
Álom és látomás A megjelenések mellett Isten megnyilatkozásának másik két módja az álom és a látomás A régi népek az ólomról azt tartották, hogy az istenek és szellemek világával hozza kapcsolatba az embert. Benne van a jövőnek és a rejtett titkoknak a feltárása. Azért varázslók csoportjai foglalkoztak álomfejtéssel Egyiptomban és Babilonban egyaránt. Érdekes, hogy az álmokra való hivatkozás éppen József történetével kezdődik a Szentírásban, aki egyiptomi környezetben élt. Izrael népében az álomlátás mint a kinyilatkoztatás eszköze, mindig elszigetelt jelenség maradt. A Törv 12,2 óv azoktól az álprófétáktól, akik ólmokra hivatkozva félrevezetik a népet. S mivel a törvény a varázslás és a jövendőmondás minden fajtáját tiltotta, azért az álomfejtés sem lehetett intézményes vállalkozás. Esetenként azonban találkozunk vele, mint a jövő bejelentésével (Tér 37,5 kk; Bir 7,13; 2Mak 15,12; Dán 2,1). Isten néha az igazolt prófétákhoz is álomban szól (Szám 12,6; Dán 7.1; Joel 3,1). Az álom értelmét csak olyan valakinél lehetett keresni, akivel vele volt Isten lelke (Tér 41,38). Az Újszövetség ben, — ha eltekintünk Pilátus feleségének álmától (Mt 27,19) — csak Józsefnek és a napkeleti bölcseknek az álma szerepel úgy, mint az isteni figyelmeztetés kerete. Az evangéliumnak ez a része, Jézus gyermekkorának története, külön műfaj. Olyan kateké- zis, amely ószövetségi mintákon elindulva érzékelteti a természetfölötti beavatkozást. Máté evangélista különben is szereti a párhuzamot és a szembeállítást, azért kézenfekvő, ha Józsefet, Jézus nevelőatyját bizonyos vonatkozásokban egyiptomi Józseffel hasonlítja össze, a napkeleti bölcseket pedig az álmok szerint igazodó régi pogányokkal. Ahol azonban az álmot kinyilatkoztatásnak vették, ott mindig megvolt a meggyőződés, hogy Istentől eredt. Ezt megadhatta egy belső kegyelmi élmény vagy az utólagos teljesedés. A tlátomások különösen a próféták életében ismétlődnek. Ahogyan láttuk, a Szám 12,6 azzal emeli ki Mózes jelentőségét, hogy őhozzá szemtől szemben beszélt Jahve, míg a prófétákhoz álmokban és látomásokban szól. A szövegben benne van a megjelenés, a szoros értelemben vett teofánia és a látomás szembeállítása. A legtöbb próféta a meghívását ilyen látomásnak köszöni. Meg vannak győződve, hogy Istentől kapták a sugallatot és a küldetést, s karizmatikus tetteikkel igazolják is magukat (Ám 3,7; 1 Kir 22,19 kk; Jer 23,18). Mivel a „szó" a héberben nemcsak beszédet, hanem jelenséget és tettet is jelenthet, azért ilyen fordulattal is találkozunk: a próféta lát egy szót (Iz 2,1; Ám 1,1). A látomás a próféták esetében nem egyszerű szókép a küldetés kifejezésére, hanem valóságos élmény hang- súlyozása, amit megtapasztaltak, de természetesen mindezt a Szentírás kultúrfokának és vallási hagyományának megfelelő stílusban adják tovább. Egyesek külön kiemelik a látomás isteni eredetét (vö. Ám 7,1.4; Jer 1,11; Jahve megmutatta nekem...). De nehéz eldönteni, hogy az élményben külső vagy belső képről van-e szó, vagyis olyanról, amelyet Isten külsőleg létrehozott mint jelenséget, vagy olyanról, amelyet a próféta képzeletében hozott létre. A régieket ez a különbség nem érdekelte, csak arról tanúskodtak, hogy objektív érzékelésről van szó, nem a képzelet játékáról, s hogy a belé foglalt ismeret Istentől jön. Lélektanilag úgy látszik, hogy a próféták látomása általában belső kép, amit Isten hoz létre. Az élmény, illetőleg a tapasztalás felfogásában szerepe van a látásnak (Iz 6,1 kk; Jer 1,11 kk), a hallásnak (Iz 6,3; 40,3; Jer 1,5), a tapintásnak (Iz 6,6) vagy az ízlésnek (Ez 3,3). Az élmény vonatkozásban van a próféta körülményeivel és feladatával. A prófétai meghívást közvetítő látomás gazdag, színes, tele van tartalommal, mint Izajás, Jeremiás és Ezekiel esetében. Izajásnak úgy mutatja meg magát, mint a Seregek Ura, aki előtt az égi fények is hódolnak. Szentségét a templomi környezet, az áldozati dltár, és a szent- szent-szent ének jelképezi. A próféta ajkát az oltárról levett tűzzel tisztítja meg s ezzel kifejezi a lefoglaltságot és küldetésének áldozati jellegét. Jeremiás látomása kevésbé színes, ő inkább a párbeszédet emeli ki, de arról meg van győződve, hogy neki népének élet-halál harcában kell Isten ügyét képviselnie. Nem lesz más eszköze, csak a szava, de Isten adja a beszédet ajkára, hogy azzal építsen és romboljon, ültessen és szétszórjon. Székiéinél az apokaliptikus képek mellett a könyvtekercs áll előtérben, amelyet le kell nyelnie és ízét édesnek érzi. A jelenet értelme az, hogy általa is Isten akar beszélni a néphez, s ha a „tekercs vádat, sóhajt és jajszót" tartalmaz is, neki mégis édes lesz, mert működése végeredményben a szabadulás és a boldogabb jövő bejelentése, illetőleg előkészítése. A képszerűség azonban nem mindig ilyen erős. Isten néha csak szándékát és gondolatait közli a prófétával s neki azt továbbítania kell. Ezt jelenti a gyakran ismétlődő kife- jelzés: így szól Jahve. Ezzel az egyszerű előadásmóddal szemben a második véglet az úgynevezett apokaliptikus stílus, amely már jelentkezik Ezekjeinél, de méginkább Dánielnél és Zakariásnál. Az apokalipszis leleplezést, kinyilatkoztatást jelent. Az apokaliptikus stílus azonban inkább az előadás módjának különlegességét határozza meg, nem a tartalmat. A 13
