Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
babiloni fogság és az utána következő nehéz idők alkalmat adtak a prófétáknak, hogy az Ószövetségben megnyilvánuló ígéreteket konkretizálják és a dicsőségesebb jövőt hangoztassák. De amellett felhasználják a régi teofániák elemeit és a mitológiai képeket is. Az állatok embereket és népeket jelképeznek, a pogány birodalmak szimbólumai rendszerint ragadozó állatok. Az angyalok emberi alakot kapnak, a bukott angyalokat úgy emlegetik, mint az égről lehulló csillagokat. A szerzők tanításukat látomáshoz vezetik vissza, s arra hivatkoznak, hogy angyali kísérők magyarázzák meg nekik a képek értelmét (Ez 40,3). Ez az apokaliptikus irodalom a Krisztus előtti második századtól nagyon elburjánzott és mérsékelt hatása észrevehető az Újszövetség egyik-másik helyén is. A Jelenések könyve egészen ebben a stílusban készült. A könyv sugalmazottsága azt jelenti, hogy a beléfoglaft tanítás valóban Isten szava és hogy a képek alkalmas kifejezői ennek a tanításnak. Nem kell azonban arra gondolnunk, hogy János ezeket a képeket valóban „látta". Könyvének tartalma az, hogy a Krisztustól alapított Egyház a történelem folyamán a kinyilatkoztatás hirdetője és tanúja lesz, s tanúságtétele a földi történelem forgatagában sem lesz gyümölcstelen. Krisztus győzelme a természetfölötti erők hatása biztosítva van. A szerző ezt a hitbeli meggyőződését fejti ki apokaliptikus képek segítségével, de tudatosan átgondolt szerkesztéssel. Látomások az Újszövetségben Az újszövetségi üdvrend nem egyszerűen folytatása az ószövetséginek, hanem beteljesedése. A természetfölötti rendről Isten nem jelekkel, teofániákkal értesít, hanem megérkezése, eljövetele, epifániája által. Jézus, az Isten Fia nem látomásokban és kinyilatkoztatásokban kapja meg, hogy mit kell hirdetnie, mint a próféták. Ö „arról beszél, amit tud, és arról tanúskodik, amit lát” (Jn 311). Szavai saját tanítását tartalmazzák, ami egyúttal az Atya tanítása is. Az azonosítás olyan mérvű, hogy aki őt látja, az az Atyát látja. Istenfiúságából következett, hogy vele kapcsolatban nem a jeleknek kellett hinni, hanem neki magának, nem a jelek tartalmát kellett elfogadni, hanem őt magát. A zsidók szemében a hit meg- okolása az volt, hogy „Mózessel beszélt az Isten” (Jn 9,29), az apostolok szemében pedig az, hogy Jézus Krisztusban Isten Fia által szólt hozzánk. Az Ószövetségben a jelek elsősorban az üdvtörténet főszereplőit voltak hivatva megvilágosítani és megerősíteni, az Újszövetségben ellenben csak arra valók, hogy a mellékszereplőket megerősítsék a hitben és hogy hozzájáruljanak a Krisztusban megjelent kegyelmi rend teljességéhez. Mivel így nincs önálló szerepük, az apostoli Egyház megelégedett azzal, hogy kegyelmi élményeit ószövetségi stílusban mondja el és örökítse meg. A jelenések és látomások tehát nem Jézus életét kísérik, hanem bevezetőül és befejezésül szolgálnak küldetésének felismeréséhez. A gyermekkor történetében Lukács elbeszéli Zakariás látomását és Mária látomását. A szöveg azt mondja, hogy „megjelent neki az Úr angyala”. Jellemző azonban, hogy a szerző sem itt, sem másutt nem határozza meg közelebbről, hogy milyen alakban jelent meg vagy miről lehetett megismerni benne az égi küldöttet. Ugyanezt tapasztaljuk a betlehemi pásztorok látomásában, sőt a feltámadás utáni eseményeknél. Ott annyi a többlet, hogy „fehér ruhába öltözött ifjúról” van szó (Mt 23,3; Mk 16,6; ApCsel 1,10). Láttuk, hogy a régi szövegekben a természetfölötti jelenségekben vagy maga Jahve nyilatkozik meg, vagy pedig ő küldötte (maiak Jahve). A későbbi szövegekben azonban mindig angyal közvetíti Jahve intézkedéseit. Az angyaloknak, mint személyes lényeknek a szereplését tehát nehézség nélkül elfogadhatjuk, de nem nehéz észrevenni, hogy pl. Lukács leírása nagyon hasonlít Dániel megfelelő szövegeihez, ahol az angyal mint „Isten embere” (Gábriel) közvetíti az üzenetet. Nála sem lehet eldönteni, hogy külsőleg érzékelhető megjelenésről van-e szó, vagy belső képről, azaz látomásról. A párbeszédes forma sem dönti el a kérdést, mert ez a régi igehirdetésnek a stiláris formája. Ugyanilyen párbeszédes formát használt a Szentírás az ősszülők megkísérlésénél és Jézus megkísérlésnél is. Az angyali jelenés annyira nem lenyűgöző, hogy pl. Zakariásban megmarad a kételkedés és Mária is teljesen szabadon, józan mérlegelés alapján hisz, nem pedig a mindent elborító élmény alapján. Ezért nevezi őt Erzsébet boldognak (Lk 1,45). A szöveg nem kényszerít annak az elképzelésére sem, hogy az angyal akár Zakariásnak, akár Máriának emberi alakban jelent volna meg. Nem szükséges többet feltételeznünk, mint a próféták esetében, akik valamilyen belső kép keretében kapták a kinyilatkoztatást, s azt kísérte a tárgyilagosságnak, a természetfölötti eredetről való meggyőződésnek az élménye. S mivel ez isteni üzenet volt, annyiban angyal közvetítette. Az evangélista külön nem bizonyítja a természetfölötti eredetet, mint ahogy a próféták sem bizonyítják közvetlenül. A 14
