Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
ember nem az elriasztó vonásokat veszi tudomásul. Jahve azáltal részesíti Mózest különös kiváltságban, hogy elvonultatja előtte egész „szépségét". A héber tub szépséget, dicsőséget, pompát jelent. Ezzel az élménnyel megegyezett a későbbi üdvtörténeti tapasztalat is. Isten kimutatta gondviselését, jóságát, türelmét, tehát alakja nem félelemkeltő, közelsége nem leverő. Ha Mózes nem ilyen formában kapta volna az ígéretet, valószínűleg nem születtek volna meg az Isten dicsőségét és nagyságát hirdető zsoltárok, s még kevésbé az Énekek éneke, amely szinte az Újszövetséget elővételezve beszél arról a természetfölötti szépségről, amely a kinyilatkoztatásban megnyilvánult. Az már az ószövetségi vallás kiüresítése volt, amikor a farizeusok a törvény rideg paragrafusait állították Isten irgalma és nagylelkűsége helyére. Ezért nem ismerték fel Jézusban sem az Isten Fiának vonásait. Nem volt szemük a jóság, a szépség, a nagyvonalúság és a (leereszkedés meglátására. Azért mondja nekik Jézus: Ti sem hangját nem hallottátok, sem arcát (tulajdonképpen alakját: eidos) nem láttátok, sem a szavát nem őriztétek meg (Jn 5,38). A misztérium szemléltetésére szolgál a fény és a homály ellentéte is. A sínai teofánia külső alakjai a sötét viharfelhő, amelyből villámok törnek elő és mennydörgés hallatszik. Isten felhasználhatott természetes jelenséget is, hogy azon keresztül érzékeltesse jelenlétét. Nem lehet szó vulkáni kitörésről, mert abban az időben a Sínai-félszigeten nem működtek tűzhányók (A. Alt, Gott der Väter: Kleine Schriften, 1953, I, 5.). A hegy megremegése is Isten erejének kifejezése lett. A 29. zsoltárban Isten szava megtáncoltatja a Libanont és a Szirjont, megremegteti Kádes pusztáját. A képet átvette az Újszövetség is: Jézus halálakor a föld megremeg, a sziklák megrepednek (Mt 27,51); feltámadását hasonló jel kíséri (28,2). Az apokaliptikus stílusban a föld remegése az ítélet előjele és Isten büntető hatalmának a képe. A felhő kívülről sötét, és láthatatlanná teszi azt, amit elborít. De belül tűz van és onnan törnek elő a villámok. Isten maga a fényesség, de mi nem tekinthetünk bele. Csak azokat a szikrákat látjuk, amelyeket természetfölötti tetteivel megmutat: csodáival és gondviselésének műveivel. Akik hittel feléje fordulnak, azoknak világít, akik szembefordulnak vele, azok számára az ítélet tüze. Ugyanezt a kettősséget képviseli Jézus Krisztus is: sokaknak lesz a romlására és feltámadására (Lk 2,34); azért jött, hogy a vakok lássanak, a látók pedig vakok legyenek (Jn 9,39). A fény és a homály kettőssége csak a világ végén szűnik meg. Addig tükörben és töredékesen látunk. Kapunk annyi világosságot, hogy az utat megtaláljuk, de mindig marad annyi homály, hogy több világosság után vágyódjunk. Az Újszövetség a végső kifejletét ezzel az ellentéttel fejezi ki: az üdvösség Isten világosságában való részesedés, a kárhozat a külső sötétség. Végül a teofániák igazolják, hogy Jahve élő és cselekvő Isten, aki keresi a kapcsolatot az emberrel. Öt nem köti gúzsba az a merevség, amelyet a bálványoknál tapasztalnak. Megjelenéseinek körülményei olyanok, hogy a Szentírás ezeket a kifejezéseket használja; leszáll és felemelkedik, jön és megy, megszólít és felelősségre von, a mennyben lakik, de nincs helyhez kötve. Végtelensége ellenére kicsivé teszi magát és együtt vonul népével. Lakást választ ki magának, hogy az ember ott összpontosíthassa tiszteletét, de nem engedi elfelejteni, hogy őt „az egek sem tudják befogadni”. Amikor a földi adottságok keretében kinyilvánítja magát, már elővételezi azt a kiüresítést, amelyet a Fiú a megtestesülésben vesz magára. Annyi fönséget azonban mindig meghagy, hogy a teofánia az ég és a föld találkozása legyen. Ezért az itt kapott tanítás az égből jön, az istentiszteletet is annak a mintájára kell megalkotni, amit Mózes a hegyen látott (Kiv 35—40). Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak megígéri, hogy velük marad vándorlásuk útján. Mózesen keresztül erről az ígéretről biztosítja a népet is. De elvárja, hogy a nép is ragaszkodjék hozzá egész hitével és vállalkozásait mérje akaratához. Minden megjelenése a szövetség előkészítése, illetőleg annak táplálása. Mózes egészen megérti ezt a kölcsönösséget, azért engesztelő imájában ki meri jelenteni, hogy nem vezeti tovább a népet, ha Isten nem vonul velük (Kiv 33,16). Ha Jahve nincs körükben, akkor nem különböznek a pogány népektől. A teofániák tehát állandósították az Immanuel-gondolatot. A szövetség sátrának és a jeru- zsálemi templomnak a felszentelését Jahve végezte el úgy, hogy dicsősége felhő alakjában betöltötte a hajlékot (Kiv 40,34; 1 Kir 8,10). Ezért a nép dicsekedhetett azzal, hogy egyetlen más néphez sincs olyan közel az istene, mint őhozzá. Isten tehát nemcsak mint néző és felső irányító áll kapcsolatban velük, hanem belép a térhez és időhöz kötött történelembe. Együtt halad népével történelmi útján: ez a kinyilatkoztatott vallás hitbeli tapasztalása (Balthasar, Herrlichkeit, lll/2,46). 12
