Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
A misztérium érzékeltetése Mive! Isten ereje és dicsősége nem fér bele a kifejezés formáiba, azért az emberi értelmezés mindig egyoldalú. Sőt Isten is esetenként más és más sajátságát akarja általuk ismertté tenni. Továbbá mivel a teofániák az élő vallás igazolásai lettek, egyes csoportoknál kialakulhattak róluk olyon hagyományok, amelyek színezetükben eltérnek egymástól. A szent könyvek szerzői ilyen hagyományokat használtak fel és nem törekedtek arra, hogy az eltéréseket kijavítsák. Tudták, hogy a teljes harmónia egyenlő lett volna az isteni gazdagság leegyszerűsítésével. Nagyobb távlatban pedig a sugalmazó Szentlélek így gondoskodott arról, hogy az ilyen megnyilatkozásokban megmaradjon a misztérium. Mai nyelven azt mondhatjuk, hogy a teofániák leírásában találunk bizonyos dialektikus feszültséget: a látás és nemlátás, a közel és távol, az ismeret és nemismeret, a fény és a homály ellenétét. Már láttuk, hogy egyes helyek szerint Mózes szemtől szemben beszélt Istennel. Más helyen viszont ezt a kijelentést halljuk: arcomat nem láthatod. Szövegkritíkailag az ilyen „ellentmondásokat" magyarázhatjuk a különféle források (jahvista, elohista, papi kódex, deuteronómium) alapján. Teológiailag azonban hozzá kell venni azt a meggyőződést, hogy Isten minden megnyilatkozásában titok marad. Megmondja a nevét Mózesnek, de ő több, mint a neve. Akármennyire az, „aki van", mégis inkább az, „aki lesz", akit csak üdvrendi tetteiből fognak megismerni. Bármennyire jelen van, ő mindig eljövendő. Alakját csak „hátulról” lehet szemlélni és az ember a hitbeli tapasztalás után is csak dadog, mint Mózes: „Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten; hosszantűrő, gazdag a kegyelemben és hűségben ..." (Kiv 34,6). Egyes szövegek arról beszélnek, hogy Mózes mellett Áron, Nabad, Abihu és a hetven vén is szemtől szemben állt Jahvéval, más helyek pedig kategorikusan tagadják színelátásának lehetőségét. Teológiailag ez az ellentét is a kinyilatkoztatás dialektikájára utal. Amennyire Isten megmutatja magát, annyira el is rejtőzik. A kinyilatkoztatásban természetfölötti ismeretet közöl magáról, s ez a természetes tapogatózáshoz mérten már lehet „dicsőségének szemlélete" és „szemtől szemben" való beszélgetés. Igazi mivolta szerint azonban akkor is elérhetetlen és felfoghatatlan marad, mint az olyan valaki, akit csak „hátulról" látunk. A kinyilatkoztatásnak ez a módja állandósítja Isten keresését. Minél többet ad magából, annál jobban felébreszti a szomjúságot. A hivő megérzi, hogy ő a lét teljessége, akinél életünk kiköthet, ő az igazság, akinél minden kérdésre választ kap, s ő a szeretet, aki mellett véglegesen biztonságban érzi magát, de még el kell jutni hozzá. A név csak megnevezés, áttekinthető tartalom nélkül, mégis szükség van rá, mert vallásos kultusz csak akkor alakulhat ki, ha Istennek neve van (G. von Rad, Theologie des A. Testaments I, 184). A teafániákban előforduló misztikus jelenségek gondoskodtak róla, hogy a név mögött megtapasztalják a szuverén urat, a nagy tettek szerzőjét, és kívánják „látni az arcát" (Kiv 33,20). A név tehát minden homálya mellett alapja lett az imádásnak és egyben szankciója minden erkölcsi törvénynek. Ezért a legtöbb parancs végén olvashatjuk a megerősítő záradékot: Én vagyok Jahve. Az ember ismerőképessége feltételezi, hogy Isten valami felfoghatót, képszerűt mutasson magáról. De nem úgy, mint a pogány mitológiákban. Ott az istenek ábrázolása sztatikus és még a kultuszban végbemenő dramatizálás is csak az emberi történetet vetíti bele az istenség iégkörébe. Amikor Jahve kinyilatkoztatja magát, egyszerre érzékelteti valóságát és világ- felettiségét. A primitív nomád kultúra síkján lehet beszélni az „eszme” vagy a tiszta szellem létezéséről. Ott mindent érzékeltetni kell. De az nem bizonyítható, hogy az ószövetségi isten- tiszteletben meglett volna a teofániák kultikus megeleveriítése, mint ahogy pl. a görögök megjátszották Apolló vagy Dionüziosz misztériumát, vagy ahogy az egyiptomiak a felvonulásokon előhozták az istenek képeit. Ezért a Szentírásban sem a kultusz leírását kapjuk, hanem az eredeti eseményről szóló hagyományt. A szemléletes előadás abbéi következik, hogy a szemita gondolkodás messze jár a metafizikára hajlamos görög felfogástól. Nem következtetni akar a lét okaira, hanem meg akarja tapasztalni a világfeletti valóságot is. Imádkozni is csak ahhoz tud, akit valamiképpen elképzel. Ha Mózes látja Isten alakját (temuna, Szám 12,8), az azt jelenti, hogy különleges tapasztalása van Isten valóságáról. A felhő és a tűz ilyen valóság a nép számára. Mint kép szemlélteti Isten szellemiségét is, hiszen a felhőnek és a tűznek nincs állandó alakja, nincs benne merevség, s azonkívül mindkettő titokzatos erők hordozója. Később a próféták Isten alakja helyett valakiről, trónon ülőről beszélnek, aki hasonlít az emberhez. A zsoltáros (17,15) reggeli imájában szeretne mintegy eltelni Isten alakjával. Elifóz, Jób barátja is így számol be élményéről: Félelmes remegés töltött el, leheletét az arcomon éreztem, hajam száilai az égnek meredtek: ott volt. Arcát nem ismertem fel, de alakja előttem állt. Azután egy hang ezt suttogta: lehet egy halandó igaz az Isten előtt?" (Jób 4,14—17) Annak ellenére, hogy Isten alakját tűz, felhő, mennydörgés és villámlás veszi körül, az 11
