Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
Isten megnyilatkozásaiban tehát benne van az erő, a tekintély, a szentség. Az Ószövetség mindezt a kabod=dicsőség szóval jelzi. A szó eredetileg a test súlyát, tömegét jelentette, azután az erőt, nagyságot, gazdagságot, szóval mindazt, ami tekintélyt kölcsönöz. Martin Buber a kabodot egy lény súlyának, energiájának fordítja („die Wucht eines Wesens”, Königtum Gottes, 234). Isten a maga énjét erő, hatalom, tekintély tudatában állítja szembe az emberrel. Különösen a fönség és a szentség jegyeit tükrözi kifelé. Ezt azonnal megérzi Abrahám, amikor Mamrében leborulva köszönti látogatóját, vagy akár Mózes, amikor leoldja sorúját és elrejti arcát. Ez a közvetlen élménye Keresztelő Jánosnak is, amikor azzal fogadja a bűnbánók közé vegyült Jézust, hogy inkább neki volna szüksége az ő keresztségére (Mt 3,14). Már az ember sem merül el az anyagi és biológiai szférába: kicsillan belőle a szellem felsőbbrendűsége. Krisztus emberi alakjából, tetteiből, halálából és feltámadásából következtetni lehetett az Isten Fiának személyére. A kinyilatkoztató Isten úgy van jelen, hogy a helyekből, jelekből, eszközökből kicsillan a felsőbbrendű dicsőség, a kabod Jahve. A Bibliában nincs szó Isten tisztán szellemi megnyilatkozásáról. Az ember az ilyen megnyilatkozást nem is foghatná fel érzékeivel. Isten abba a világba jön, amelyet teremtett, s annak az adottságaival mutatja be személyes szándékát is. Tehát az a dicsőség, amelyet a teofá- niák elárulnak, nem az ő végtelen dicsősége, hanem annak csak a teremtményekben való tükröződése. A végtelen dicsőség azonos a benső lényegével, azt pedig élő ember nem láthatja. Isten maga ugyan egy és oszthatatlan, de a teremtett dolgok nem tükrözhetik végtelen gazdagságát. Az ember sem foghatná fel egyszerre. Azért Isten fokozatosan mutatja meg vonásait. Hol erejét, és mindenhatóságát, hol szentségét és jóságát, hol irgalmát és türelmét, hol pedig szigorát és tekintélyét csillogtatja meg. Az ember felismeri benne ezeket a vonásokat és ezek szerint imádkozik hozzá. Kéri erejének, irgalmának, szeretetének latba- vetését. Mivel Isten sokféle módon, sok jellel mutatta meg magát, azért az Ószövetségben vonásai elaprózódtak, s az ima is igazodott az ember földi bajaihoz, szükségleteihez. A zsoltárokban van őszinte dicsőítés, és hála, de a legnagyobb része mégis engesztelés és kérés. Ezzel szemben az Újszövetségben már nem a fizikai dolgok összefüggésében nyilvánítja ki magát, hanem a Fiú emberi létén keresztül. Azért be tudja mutatni igazi dicsőségét, a „mennyei Atya" dicsőségét. Az Újszövetségben már meg lehet szövegezni a legtökéletesebb imát is: legyen meg a te akaratod. A teofániák személyességének még van egy ismertető jele: Isten abszolút szabadsággal nyilatkozik meg bennük. A kinyilatkoztatás nem a hegeli értelemben vett abszolút szellem szükségszerű kibontakozása. Jahve a sínai teofániában mondja Mózesnek: „Megteszem, hogy elvonul előtted egész szépségem (fényességem) és kimondom előtted a Jahve nevet. Kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik... De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem élő ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,19— 20). A szabadságból következik, hogy Isten az eszközöket és a jelképeket is tetszése szerint választja meg. Ahogy ő nem áll benső kényszer alatt, úgy az ember szabadságát sem akarja elvenni. Megnyilatkozásai felhívások, amelyek alkalmazkodnak a címzettek szellemi szintjéhez, vallási hagyományaihoz és életkörülményeihez, illetve ahhoz a célhoz, amelyet az üdvtörténetben el akar érni. Minden megnyilatkozásban benne van a követelmény, hogy az ember válaszoljon a közeledő Istennek, de megmarad a lehetőség a szabad válaszra. Mivel Isten jelekkel és jelképekkel fejezi ki magát vagy akaratát, azért azokat lehet különböző módon értelmezni, jobban vagy kevésbé jól megérteni. Lehet téves magyarázatot adni vagy el lehet előlük zárkózni. A szabad választást még az olyan élmény sem veszi el, amilyenekről a próféták beszámolnak. Ámosz pl. így jellemzi a küldetésre kapott felhívást: „Ha az oroszlán ordít, ki ne ijedne meg, ha Jahve szól, ki ne prófétálna?" (3,8) Az ilyen kijelentés azonban csak azt jelenti, hogy a próféta átéli küldetését és egész odaadással engedelmeskedni akar. A kinyilatkoztatást kísérő jelek ugyanis arra valók, hogy meggyőzzék az embert Isten hatalmáról, tekintélyéről s így a hit motívumai között ott lehet az „Úr féléleme". Ezt azonban a Szentírás „a bölcsesség kezdetének" nevezi, nem irracionális szorongásnak (Péld. 1,7). A hit szabadságának a kérdéséhez a végleges magyarázatot is Jézus Krisztus viselkedése, illetőleg Isten atyasága adja. Mivel Isten szeretetből küldte el Fiát, hogy az örök életre megmentse a világot, s mivel a hit által gyermekeivé akart fogadni minket, azért azt akarja, hogy egész emberségünk szerint válaszoljunk. Valóban az ószövetségi teofániák a megrázó színek ellenére sem valami mennydörgő istenséget nyilatkoztattak ki, hanem a szövetség Istenét, aki „örök szeretettel fordult népe felé" (Jer 31, 3). 10
