Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Önmagunktól Istenhez

hanem benső visszahatást jelez a totalitárius rendszerrel szemben. A társadalmi önzésre egyéni önzéssel válaszolnak. Az emberek boldogságukat saját önző érdekeik megőrzésében vélik felfedezni. Sokat beszélnek a személyes szabadságról, pedig valójában csak saját egoizmusukat, egyéni élvezetüket és „kifosztott" privát boldogságukat védelmezik. Az individualizmusnak hosszú távon történő fenntartása lehetetlen. Az ember teimészetéből eredően (vö. Tér 2,18) csak embertársi közösségben tud kiegészülni, segítséget adni és kapni. Ugyanakkor azonban csak olyan közösségben tud kibontakozni, ahol nem kell állandóan saját jogairól lemondania és nem kell félnie, hogy a másik fölébe kerekedik. Olyan közösségben, ahol az is részesedik a lakomában, aki utoljára érkezett. Mert ott nem a tőkések totális ügyintézése, a követelő és osztó apparátus uralkodik, nem a raffináltak, az erősebbek, a sikeresek uralkodnak a gyengéken. Ebben a közösségben a türelem és segítőkészség határozza meg a kölcsönös egymásmellettiséget és az ember a másikkal, mint emberrel és baráttal találkozik. Ez az életforma, ez a szeretet- közösség lenne a mai útkeresésben az „idők jele”. Hogy mennyire így van, a sok elidegenedett, magányos, elhagyott és társtalan igazolja a feladat súlyát és sürgősségét.

Arról van tehát szó, hogy lehetőségeink szerint elősegítsük az emberek közötti igazi találkozást. A keresztények kölcsönös segítő együttléte legyen az új kezdet jele. Aki eddig úgy vélte, hogy álarc, hivatásmaszk mögé kellett rejtőznie, hogy értéket szerezzen magának, az adja fel álláspontját, bújjon elő rejtekhelyéről. Természetesen csak az vetheti fel a kommunikáció újrafelvételének szükségességét, aki sajátmaga is képes őszintén, becsületesen, a kimondott szó erejében és a szeretet tetteiben találkozni embertársaival. Ezt pedig családunkban, közvetlen környezetünkben, munkahelyünkön kell mindegyikünknek elkezdeni, még akkor is, ha viselkedésünkkel kapcsolatban először hitetlenkednek, azt megmosolyogják, vagy érdekeink ellenében ki is használják kezdeményezésünket. Mert mindannyiunknak — akiknek fontos ez a kérdés — be kell látnunk, hogy ahol az emberek csak futtában, felülről vagy foghegyről beszélnek egymással, ott semmiképpen sem beszélhetnek Istenről. Előbb egymás között kell megtanulnunk, hogy nyíltan, őszintén, segítőkészen beszéljünk és érintkezzünk egymással.

A személy és a közösség

A fentiekből már nyilvánvaló, hogy nem képzelhető el olyan valódi lelki bensőség, amely pusztán az érdekek rezervátuma, hiszen akkor hasadás lépne fel benső törek252

vésünk és külső önábrázolásunk között, valamint embertársi viszonyunkban. Ha önmagunkhoz nem vagyunk hűek, nem leszünk embertársainkhoz sem. Akinél ilyen lenne a helyzet, attól nem várható hűség Isten iránt sem. Ahol állandósult a belső és a külső képmutatás, ott a legritkább a valódi istenélmény. Erre utal Jézus kritikája: „Jól jövendölt rólatok Izajás, képmutatók: Ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol áll tőlem” (Mk 7,6). A külsőségessé vált kultusz olyan, mint a fedezet nélküli váltó, vagy egy meggondolatlan ígéret. Minél hangzatosabb egy ígéret, minél szigorúbb, merevebb a kultusz, annál elvetendőbb Isten szemében. De jó értsük: nem maga a kultusz az elvetendő, hanem az, hogy hiányos, hogy hiányzik az aranyfedezete: a szívünk hozzáállása. A bensőséges életen fordul meg minden.

Amiről egy ember el-elgondolkodik, azt biztos, hogy egyszer meg is említi. Amit egyszer- kétszer elmond, azt egyszer meg is teszi. Az állásfoglalás első lépése mindig szóban történik. Szavainkkal lépünk ki önmagunkból és tárjuk fel bensőnket, azaz személynek mutatkozunk. Ugyanakkor azonban a megszólítottakat is belevonjuk döntésünkbe. Azt várjuk, hogy a kezdeményezett kommunikációt felvegyék, — esetleg elutasítsák. Lehet, hogy süket fülekre találunk és így közeledésünkben csalódunk. Pozitív esetben azonban kettős előnyünk származik: Megerősítve látjuk eddigi szándékunkat és önmagunkat, továbbá megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül. Mert az egyedüllét maga a pokol: az Istentől, embertől elhagyottság helye. Az egymással való, egymás közötti együttlét így válik helyévé Istenhez kapcsolódó közösségünknek. Mindenesetre nem úgy, ahogy az aggódók gondolják, hogy t. i. Isten feloldódik az emberi közösségben. A valódi istenközelség feltétele: a szeretet re és segítésre kész emberek kölcsönösen megélt konkrét közössége. Ezért helyezi Jézus az istenszeretet parancsa mellé a felebaráti szeretet parancsát (Mt 22,36—40). Legmerészebben János apostol fejezi ki ezt a gondolatot, amikor Jézus búcsúbeszédét leírja: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást!" (13,14). Amikor felszólítja tanítványait, hogy maradjanak meg szeretetében (15,19), akkor a megalapított szeretelközös- ségét maradandó életformánknak ajánlja. Ebben a szeretetközösségben jelen van (Mt 18,20) és megtapasztalható Krisztus, aki emberi láthatóságában az Atyát tükrözi számunkra: „Aki engem lát, látja az Atyát is” (Jn 14,9). Igazi bensőség tehát csak ott van, ahol az kifelé is megnyilvánul, és keresi a közösséget a másikkal. Ahol az ember — mint Isten Jézusban — a másik emberrel valóban emberi módon találkozik, — az mindig istenélmény helye lehet számunkra.

(égj