Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Önmagunktól Istenhez
ÖNMAGUNKTÓL ISTENHEZ A keresztény teológusok az utóbbi években sokféleképpen értékelték az „Isten-halála” mozgalmat. Sokan a korunkban fellépő Isten-távollétről írtak, egyesek pedig szinte kétségbeesnek, hogy nyelvünkből és tudatunkból kivész az Isten gondolata. A keresgélés után egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy Istent először is önmagunkban kellene megtapasztalnunk. Ezt a kérdést tárja elénk Günter Bleickert professzor írása (Gotteserfahrung im Innern des Menschen? Wort und Antwort. 1973/5. 135—139). önmagunk Nem ott kívül, — tanácsolja Szent Ágoston — hanem önmagunkban kell keresnünk az igazságot, mert Isten bensőségesebben van jelen bennünk, mint saját magunk. Ez azt is jelenti, hogy Isten közelléténsk vagy távollétének a kérdése a mi bensőséges lelkületűnk kérdése is. Ugyanis sehol másutt, csakis saját szivünkben történik meg a döntés Isten-kapcsolatunkról, szívünk legmélyén találjuk önmagunkat szemben Istennel. De milyen a mi benső világunk? Nyitott és áttetsző, transzparens-e, vagy pedig csukott és körülzárt? Eleven kapcsolatban ál- lunk-e a külső világgal, vagy pedig valami elszigetelt nagyságnak tekintjük magunkat? Ezeket talán meglepő és különös kérdéseknek tartjuk? Pedig — bár annyi gondot fordítunk külső megjelenésünkre — mégis keveset törődünk belső világunk higiéniájával és kozmetikájával. Hajlamosak vagyunk, hogy behúzódjunk önmagunk ,.sündisznó-ái- lásába". Ha valami sérelem ér, „magánéletünkre" hivatkozunk. Pedig a „privát-élet”, ami szó szerint „kirabolt” életet, „megfősz- tott” életet jelent, csak menekülés a konkrét léttől. Az ilyen „bensőség” nélkülözi önmaga előtt is a felelős életet, természetszerűleg nem lehet nyitott és áttetsző. Éppen a kapcsolatnélküliség mutatja meg társadalmi önábrázolásunk ürességét és elveszett jellegét. Ilyenkor semmiféle kínosan konkrét és elegánsan megjátszott szerep sem téveszthet meg senkit. A „ruha teszi az embert” hivatkozással a típusokra stilizáló divat követése el tudja ugyan rejteni egyéniségünket, de ez csak önmagunk feladásának árán érhető el. Társaink reakciói alapján megérezhet- jük, hogy magunkat játékszerű szerephez kötöttük, míg végül is öncsalásunk áldozatai lettünk. Hogyan akarhatunk ilyen állapotban Istenről tudakozódni, amikor még önmagunkat sem találtuk meg? De hogyan találhatjuk meg önmagunkat, ha még el sem kezdtük komolyan keresni? Minden azon múlik tehát, hogy kezdjünk fáradozni saját életünk bensőségessége érdekében. Az embertárs „Mit érdekli önöket az én benső életem? — kérdezte az a hamburgi kikötőmunkás, akit egy irodalmi vitában felkértek, hogy beszéljen önmagáról. Akinek az a véleménye, hogy „senkinek semmi köze” ahhoz, hog> ő bensőleg miként fest, az csak vélt „önállósági jogát” akarja megvédeni, mivel csupán ebben látja szabadságának egyetlen biztosítékát, amellyel a társadalommal szemben még megőrizheti egyéniségét. Igaz, a modern társadalom különféle igényeivel sokszor túlzottan elhalmoz minket. Mégis, lelki- ismeretileg helyes megoldás lenne-e, ha „családi házunk privát szféráiba” visszahúzódnánk? — Az „aranykalitka” mégis csak fogság, és elszigeteltségünknek, sőt olykor már elveszettségünknek a bizonyítéka is. El- hagyatottság, benső elnémulás lesz az ilyen kapcsolat-megszakítás következménye. Minél nehezebb helyzet kényszerített valakit az elszigeteltségre, annál fájdalmasabban tapasztalja később, hogy igazi élet elszigeteltségben egyáltalán nem lehetséges. A fokozódó elkeseredettségnek csak két kiútja marad: az öngyilkosság vagy a kényszerű, „bűnbánó" visszatérés a bensőleg annyira gyűlölt társadalomba. Kérdés, van-e kiút, megoldás az individuális elszigeteltség és a semmitmondó „bájtársalgás” fenntartásán kívül? Vagy talán manapság már semmi lehetőség sincs arra, hogy valóban lényeges dolgokat megbeszéljünk egymással és feltárjuk egymás előtt önmagunkat? A Bibliában, a második teremtési híradásban olvashatjuk az igazságot: „Nem jó az embernek egyedül lennie!" (Tér 2,18) És amikor az ember az egész teremtésben „nem talált megfelelő segítőt" (2,20), az Isten vezette ki magányából, embertársat, megfelelő partnert állított melléje. Ahol az emberek egymás közötti kapcsolata megbomlik, ott már nincs többé hely Isten számára. Hogyan akarja az az Istent keresni, aki menekül embertársától? Hogyan imádkozhatik valaki Istenhez, ha gyűlöli felebarátját? Mielőtt Istent keresnénk, önmagunkat kell megtalálnunk és felebarátunkat meglátnunk, „felfedeznünk”. Azon kell fáradoznunk, hogy másoknak társai, segítői legyünk. Az egyén és a társadalom „álarcmentesitése" Max Stirner „Der Einzige und sein Eigentum” c. művében a magányosság ideológiáját állította fel. Ez a mű azért is említésre méltó, mert ma világszerte jelentkejnek olyan törekvések, amelyek visszaélnek a szabadság jelszavával. A kapitalizmus helyzetében a szabadság igénye már nem a személy függetlenségére és önelhatározási jogára utal, 251
