Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Szilágyi Lóránd: A teremtő, szolgáló és üdvözítő Isten
Fiúban öröktől a teremtődő világnak, és benne az embernek ajándékozta. A szolgálat tehát öröktől az élet törvénye, mely a pusztán biológiai rendben valóban kivétel nélkül érvényesül, a tudatos teremtmény számára azonban lehetőséggé válik. Amint mondottuk, ha él vele, akkor az öröktől szolgáló (szere- tetből teremtő) Istenbe érkezik és vele egyesülve szüntelen szolgálatban (azaz „teremtésben") ismeri meg az Istent, hasonlóképpen ahogyan Isten ismeri meg önmagát. Az igazság ismerete azonban még nem képesíti az embert annak megélésére is. Amint az Atya a Fiú által szolgálja (teremti) a világot, úgy a teremtődő világ is csak a Fiúban szolgálhatja az Atyát. A megtestesült Fiúisten tehát azért állt az ember mellé a természet hierarchiájába, hogy önmagáról teljesen lemondó életével, kereszthalálával és feltámadásával minden vele egyesült teremtmény számára megteremtse a természetfeletti kibontakozás lehetőségét és önmagában az egész anyagi és szellemi világot az Atyának ajándékozza. Igv „kapja vissza” tehát az Atya önmagát a Fiúban egyesült emberek szeretetében, akik Krisztus testének tagjaként köszönetét mondanak a teremtésért. Krisztussá lenni a többi ember számára, és így a Fiúban maradva részesülni az Atyának a Fiú iránti örökkétartó szeretetéből: ez az emberi kibontakozás és beteljesülés egyetlen célhoz vezető útja. Befejezésül szükségszerűen fel kell tennünk a kérdést: vajon az Isten egyetemes üdvözítő akarata hogyan valósulhat meg azok esetében, akik nem ismerhették meg Jézus Krisztust, továbbá azok számára, akik nem szolgálhatnak a közösségnek, hiszen maguk is e szolgálatra vannak utalva, mert betegek, elhagyatottak, üldözöttek? Mindkét kérdésre a választ Jézus Krisztustól kapta meg az igazságot szomjazó világ. Jézustól, akinek élete és szenvedése két utat szentelt meg, melyek egyaránt elvezetnek az üdvösségre: a szolgáló szeretet és a szenvedés útjait. A szenvedést ugyanis a vérrel verejtékező és kereszthalált halt Istenember az Isten országa születésének vajúdó fájdalmává szentelte, és így a világot szolgálva teremteni, és a szolgálat elfogadásával a szolgálót megdicsőíteni egyaránt krisztusi hivatás, melynek elfogadására és megélésére Istentől „születettségünk" képesít bennünket. Hiszen, ahogy az Atya és a Fiú két külön személy azonos isteni Szeretetben (a Szentlélekben), úgy a Fiúban teremtett minden ember külön-külön személy, de találkozik az isteni Szeretet Lelkében (Szentlélekben). Ez a Lélek képesíti az embert arra, hogy a kötelességteljesítésben, az erkölcsi helytállásban és a szenvedések elfogadásában erejének maximumát nyújthassa. Ha ez így van, miért helyezett Jézus Krisztus olyan nagy súlyt arra, hogy evangéliuma az egész világon elterjedjen? Erre a kérdésre kerestük a választ, kibontva és magyarázva az üdvözítő főpapi imájának szavait: „Az örök élet az, hogy ismerjenek Téged, egyedül igaz istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust."10 Az „Isten országa” tehát nem a halottak öröksége, hanem az élők halált soha nem látó birodalma, mely Krisztussá hasonulásunk mértéke szerint köztünk és bennünk van.11 Kereszténynek lenni tehát nem kevesebbet jelent, mint reményt arra, hogy az ember teiemtettsége korlátain túlnőve partnerévé válik Istennek a szeretetben és e szeretet által a világ szüntelen teremtésében. JEGYZETEK, IDÉZETEK 1. Kol 1,16—20 (gondviselés: Jn 5,17). — 2. Mt 25,12 (ismertté levés = üdvösség, „nem ismerlek titeket” — kárhozat). — 3/a. Mt 16,25. — 3/b. Ugyancsak e pontnál hivatkozunk a nyolc boldogságról szóló tanításra (Mt 5,3—10), annak hármas mondanivalójára. Egyrészt: bizonyságul szolgál arra, hogy a beismert hiány-boldogságvágy pozitív üdvösségtörténeti tényező. Másrészt: a szenvedés nem kibékíthetetlen ellentéte az örömnek, hanem feltétele, mint a szomjúság a víz élvezetének. Harmadsorban: a szenvedés éppen ezért nem összeegyeztethetetlen az Isten szeretet-lényegével. (Hogy hasonlatunknál maradjunk, a szomjúság érzete csak akkor lenne ellentétben a Szeretettel, ha p.em lenne víz.) Meg kell még jegyeznünk, hogy az elmondottak csak a „jó" hiánya miatti szenvedésre vonatkoznak, mert — ahogy a későbbiekben látni fogjuk — a „sötétség szeretete” (Jn 3—19—20) éppen a végsősoron egyedül megvalósuló „Jó" miatt okoz kiolthatatlan kínokat. — 4, Jn 4,14 és 7,37—39. — 5. Jn 17, 25—26 (Bizonyíték arra, hogy az Isten szeretet-lényegének felismerésére és viszontszeretetére a világ Jézus Krisztus nélkül nem juthatott el.) — 6. Jn 12,47—50. — 7. Rám 5,21. — 8. Gál 5—13— 26. — 9. Látjuk tehát hogy az Istennel való szembefordulás nem a bűn tényében áll, hanem következménye lehet annak életformává válása esetén („halálos" bűn).— 10. Jn 17,3. — 11. Lk 17,21. Szilágyi Lóránd 250
