Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Szilágyi Lóránd: A teremtő, szolgáló és üdvözítő Isten
ajándékozó szeretetét (és cserébe önmagát ajándékozza Istennek), akkor végtelenül gazdag lesz (üdvözül), ha visszautasítja, akkor végtelenül szegény maradt (kárhozott). Az üdvösség mibenlétéről gondolatmenetünk kezdetén már szó esett. Most azt vizsgáljuk meg, hogy az Isten nélküli élet milyen természetes következményekkel jár az ember számára. Az élet törvényének, a szeretetnek részletesebb elemzésére még visszatérünk, annyit azonban már most megállapíthatunk, hogy a törvény fogalmához hozzátartozik a szankció is, de ez a szeretet lényegéből fakadóan nem a törvényhozónak, hanem magának a bűnnek tulajdonítható. Ez azt jelenti, hogy a bűn (a szeretet megtagadása) szenvedést szül, a szenvedés újabb bűnt, pl. haragot, bosszúvágyat, stb. Ezzel azonban nem merítettük ki a bűn természetes következményeit, hiszen az ember biológiai és szellemi egység, és így őt a bűn is ebben a totális egységében érinti. Ez a magyarázata annak, hogy a betegségek gyakran a bűnnek egyes vagy áttételes következményei lehetnek és a betegségek hasonlóképpen újabb bűnök elkövetésében játszhatnak döntő szerepet. Látjuk tehát, hogy akár csak egy ember bűne is hogyan válhat közvetlen vagy közvetett okozójává a közösség és az utódok bűneinek, olyan fizikai és morális körülményeket teremtve számunkra, melyben a bűn elkerülése az ember saját természetes erejéből már alig lehetséges. így az ember megjelenésével a bűn és a szenvedés egyre tá- gabb teret hódított meg magának, fokozatosan borította el a világot. Ha most arra keresünk választ, hogy a bűn és a szenvedés hogyan illeszthető be törés nélkül az egyetemes üdvösségtörténet tejlödésébe, akkor ismét az idézett példabeszéd nyújthat eligazító tanítást. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az emberiséget megteremtő (a tékozló fiút útjára bocsátó) Isten ugyanaz, mint aki az emberiséget üdvözíteni akarja (aki a tékozló fiút hazavárja). A fiú azonban (feltételezhetjük, hogy ez a fiú az egész boldogságát kereső emberiség jelképe) megváltozott. A szenvedések, a szégyen és a halál közelsége megszülték benne a vágyat az Atya után és a kárhozat kínjainak megismerésére volt szüksége ahhoz, hogy szolgálatait önként és szeretetből fel tudja ajánlani az Atyának. Sokszor tehát, ha nehéz is a negatív megnyilvánulásokban a kegyelem művét felfedeznünk, mégis láthatjuk, hogy a bűn és nyomában a szenvedés eszközei lehetnek az Istenhez való közeledésnek, amennyiben szüntelen ébren tartják, vagy felkeltik az Isten utáni vágyat, és eljuttatják az embert arra a felismerésre, hogy „kozmikus" boldogságvágyát a teremtmény nem képes maradéktalanul betölteni. így válhat tehát a természetes fejlődéssel járó bűn és szenvedés (Krisztus előtt és után is) a természetfeletti kibontakozás, előkészítésének pozitív eszközévé.7 * Gondolatmenetünkben elérkeztünk az üdvösségtörténetnek a második Isteni Személy megtestesülésével folytatódó és Benne kiteljesedő szakaszához. A megváltás mibenlétének újból való átgondolása előtt azonban szükséges visszatérnünk egy korábbi megállapításra, hogy azt részletesebben megmagyarázzuk. Azt mondtuk, hogy az önmagát ajándékozó szeretet az élet törvénye. Mit értünk ezen? Az egész teremtődő világban a szolgálat hierarchiája uralkodik. A szervetlen világ szolgálja az alacsonyabbrendű szerves világot, az alacsonyabbrendű szerves a maga- sabbrendűt, a növényvilág és állatvilág az embert. E szolgálat abban áll, hogy a hierarchia alacsonyabb fokán álló organizmus „önmagát adja" a magasabb rendűnek. Ez az önmaga ajándékozása (természetesen megszemélyesítünk egy biológiai törvényszerűséget) látszólag az alacsonyabbrendű megsemmisülését jelenti, valójában annak továbbélését a magasabb fokon állóban. Az ember lényegénél (szubsztanciális testilelki egységénél) fogva sajátos helyet foglal el ebben a hierarchiában, önmagában egyesíti ugyanis az alacsonyabbrendűt (az anyagi testet) és a testet éltető magasabb- rendű szellemi lelket. Az eddig elmondottakból következik, hogy az ember számára (aki a természetes élet legmagasabbrendű produktuma) önmaga ajándékozása és így továbbélése csak a benne jelenlevő, őt teremtő (éltető) Isten szolgálatában valósulhat meg.8 Ha ezt a szolgálatot az ember megtagadja, akkor a természetes életének a természetfelettiben való kibontakozása (az Atya által „ismertté” válása) helyett megreked a természetes hierarchiában kialakított „önmagánál". így önmaga befejezetlen- sége, azaz a bűn irrealitásának megtapasztalása kiváltja a „sötétséget szerető” emberben a gyűlöletet a végsősoron egyedül megvalósuló „Jó” iránt. Ez a gyűlölet a kárhozat szenvedésének elapadhatatlan tűzforrá- sává lesz. Mit kell tehát tennie az embernek, hogy „életét megmentse” és „halált ne lásson soha?” Jézus Krisztus ajándékozott meg bennünket az életet adó igazsággal, hogy a teremtő Isten szeretete a teremtett emberek szeretetében áll, mert a szolgáló (teremtő) Isten csak a szolgáló emberben ismeri meg magát. A szolgáló Isten ugyanis önmagát a 249
