Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Szilágyi Lóránd: A teremtő, szolgáló és üdvözítő Isten
nénk, foglaljuk össze az eddig mondottakat. Az ember, mint láttuk, a teremtő és e teremtésben önmagát megismerő isteni Gondolat szülötte. Ez számára azt jelenti, hogy élete első pillanatától (attól a pillanattól, hogy a Teremtő a Fiúistenben Te-ként szólítja meg), képesültséget nyer arra, hogy az Atyával a Fiúban szeretetközösségre lépjen, azaz Istennel való újbóli egyesülése a szeretet örökké- tartó élményét ajándékozza neki. Eddig a találkozásig azonban az ember szüntelenül magában hordja az Isten hiányának egzisztenciális élményét és ez az élmény, mint boldogságvágy szüntelenül ennek a hiánynak betöltésére ösztönzi. Isten önmagát ajándékozó szeretete (Jézus Krisztus) nélkül az ember ezt a hiányt szükségképpen a teremtett értékek célként való birtoklásában kísérli meg betölteni. így a boldogságvágy egyenlő lehet a bűnre való készséggel is, amennyiben a szabadakarat révén az ember tudatosan választja a teremtő Isten szeretete helyett a teremtett javakat boldogsága elérésére. Ha azonban a bűn és a szenvedés arra a felismerésre vezeti az ember, hogy önmagának nem elég, az Isten utáni vágya Jézus Krisztusban tökéletes kielégítést nyer és megnyílik szívében az „élő vizek forrása”, hogy ne szomjazzék soha többé.4 * Vizsgáljuk meg a továbbiakban, hogy az egyedi üdvösségtörténetnek ez a felvázolt útja milyen általánosítható következtetésekkel szolgál az egyetemes fejlődés-, illetőleg üdvösségtörténetre vonatkozóan. Természettudományi ismereteink birtokában ma már tudjuk, hogy az Isten olyan világot teremt, mely szüntelen fejlődésben van, dinamikus változások és átalakulások útján tart a tökéletesedés felé. Ebbe a fejlődő és szüntelenül tökéletesedő világba állította Isten az embert (aki maga is egy évezredeken át tartó „hominizációs” folyamat eredménye), hogy miközben formálja és tökéletesíti a világot, maga is formálódjék és tökéletesedjék. Ez a folyamat nemcsak a biológiai struktúra magasrendűvé válását eredményezi, hanem magában foglalja a szellemi, lelki fejlődést is. Ennek az igazságnak ismeretében kell újból felülvizsgálnunk az üdvösségtörténet mibenlétéről kialakult hagyományos ismereteinket. A teremtéstörténet leírása szerint az emberiség üdvösségtörténetének alakulását az emberiség ősszüleinek Istennel való tudatos szembefordulása határozta meg. Az ő bűnük következtében az egész emberiség kegyelmi kapcsolata az Istennel már kezdetben törést szenvedett, így azóta is minden ember az ősbűnnel megterhelve, a szenvedés és halál várományosaként születik a világra. A megváltás ezek alapján abban áll, hogy a megtestesült Fiúisten kereszthalálával kiengesztelte az Atyát, és elégtételt adva a bűnnel megsértett Istennek, megszerezte számunkra az elveszített megszentelő kegyelmet és az üdvösséget. Abból az ismert tényből kiindulva, hogy a Szentírásnak a világ teremtéséről és a bűnbeesésről szóló fejezetei nem történeti leírások, indokoltnak látszik a jelképekbe sűrített hitigazságok újra történő átfogalmazása az újszövetségi kinyilatkoztatás szellemében. Hasonló szellemű átértékelést kíván a megváltás misztériumának korszerű bemutatása is, tekintve, hogy a hagyományos megfogalmazás az ószövetség antropomorfizmusát tükrözi. Bár az apostoli igehirdetés (pl. zsidókhoz írt levél) felhasználja az ószövetség áldozati liturgiájának kereteit a Messiás küldetésének és szerepének megrajzolásában, a szószerinti értelmezés itt is, akárcsak a Genezis említett szövegrészének esetében a helyes istenfogalom kialakulását veszélyezteti. Lássuk sorban, milyen problémák várnak itt megoldásra: Ha az embert, mint fejlődésben lévő biológiai és szellemi egységet szem. léljük, úgy nehéz feltételeznünk, hogy a végtelenül bölcs Isten ebben a fejlődésben elővételez egy olyan későbbi állapotot, melyben az ember már teljes jelentőségében képes átérteni Istennek a teremtődő világgal való kapcsolatát.5 A hagyományos tanítás legnagyobb nehézsége azonban mégsem ez. Ha szent Pál szeretethimnuszának szavait az Istenre is alkalmazzuk (ti. a szeretet haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója), akkor világossá lesz előttünk, hogy az Isten előtti felelősségről egészen más értelemben kell beszélnünk, mint ahogy azt pusztán emberi vonatkozásban tesszük. Ehhez a fogalomhoz ugyanis szükségszerűen asszociáljuk a számonkérést és a büntetést is, mint a törvényhozó hatalom eljárását a törvény megszegőjével szemben. Jézus Krisztusnak a tékozló fiúról mondott példázata mindennél világosabban bizonyítja, hogy a bűn „láttán” az Isten nem gerjed haragra, nem sértődik meg, sőt meg sem bántódik, mert Isten a szeretet, ő mennyei Atya. Nem az ő büntetése volt, hogy az otthonát elhagyó fiú elzüllött, majd — a sertések eledeléből sem jutva neki — csaknem éhenhalt, hanem a fiú által választott életforma természetes következménye. Az önmagát ajándékozó szeretet ugyanis (szemben az önzéssel) az élet törvénye, mely a háromszemélyű Egyisten örök boldogsága és minden Tőle származó élet kiteljesülésének egyetlen útja. Ennek a törvénynek megtartásáért tehát az ember nem Istennek tartozik felelősséggel, hanem önmagának önmagáért.0 Ha az ember elfogadja Isten önmagát 248
