Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Szilágyi Lóránd: A teremtő, szolgáló és üdvözítő Isten
ben a megdicsőült világban ismeri meg magát az Atya és ez a megismerés gyújtja sze- retetre önmaga iránt. De mert a megismerés a Fiúban történik, az Atya önmaga iránti szeretete is a Fiúra irányul. Ez a megismerés (azaz szeretet) külön személy: a Szentlélek. Őbenne áll az Isten örök boldogsága: „minden jó, amit alkotott”. A teremtés tehát nem választható el a Szentháromság belső életétől, és ebben a felismerésben rejlik a válasz arra a kérdésre is, hogy mi az ember életének értelme és végső célja. Az, hogy a megtestesült isteni teremtő Gondolat, Jézus Krisztus elfogadása és a vele való egyesülés révén „ismertté” váljék az Atya számára és ilymódon részesüljön az Atyának a Fiú iránti szeretetéből a Szentiélekben.2 Mint mondottuk. Istennek ez az önmaga megismerése a Fiúban örök jelen. A teremtett ember azonban az „Istenben létezését” csak történeti folyamatként, szüntelen fejlődésként (azaz csak az Istenhez való közeledésként) képes megélni. így élete folyamán szüntelenül magában hordja az Isten hiányának egzisztenciális élményét. Ez a boldogságvágyként jelentkező élmény az ember cselekedeteinek legfőbb mozgatója, amely végsősoron a környezet formálásában, az egyéni és társadalmi fejlődésben teremtő fontosságot nyer. Azt is meg kell vizsgálnunk, hogy az embernek ez a teremtettségéből adódó hiányélménye miként van jelen, mint üdvösségtörténeti tényező. Annak a természettudományos megfigyelésnek alapján, mely szerint az egyed fejlődésében tükröződnek a törzsfejlődés különböző mozzanatai, célravezetőnek látszik az a vizsgálati módszer, hogy először felvázoljuk az egyedi ember életútjának főbb fejlődési szakaszait élete első pillanatától keresztény felnőtté válásáig, majd megfigyeléseinket és megállapításainkat megpróbáljuk az egyetemes fejlődésre is alkalmazni. (Az ,.én-te" kapcsolat jelentőségére az ember kibontakozása során most nem térünk ki.) Az emberi élet első szakaszában (a magzat megszületéséig) alakul ki az a biológiai struktúra, amely az ember sajátos körülményei között az életbenmaradás alapvető feltétele. Az újszülött kisgyermek öntudatra ébredéséig megnyilvánulásai még merőben ösztönösek, érdeklődése pedig csak a közvetlen környezetére, az őt körülvevő személyeknek, tárgyaknak, hangoknak stb. megismerésére irányul. További fejlődése során a gyermek fokról fokra ébred rá arra, hogy ő „van", méghozzá egyedi módon, senki másban meg nem ismétlődő fizikai és szellemi, lelki adottságokkal. Megszületik benne a sorsdöntő felismerés, hogy ő személy, kialakul az „én”- tudata. Amilyen mértékben tudatosul benne létélménye, olyan mértékben irányul érdeklődése is egyre inkább önmaga felé. Ezzel az értelmi kibontakozással párhuzamosan megindul az akarati képesség kifejlődése is, amely az ösztönösség egyeduralkodó szerepét fokozatosan háttérbe szorítva az egyéni élet alakításának döntő tényezőjévé válik. Ahogy azonban az értelem egyre inkább az egyén ön-megismerésére, úgy az akarat oz önmegvalósításra törekszik. Újabb nagy előrelépés az emberi kibontakozás útján, amikor a felnövekvő gyermek fizikuma és szellemi fejlettsége már képessé teszi őt arra, hogy elképzeléseiből minél többet meg is valósítson. Ekkor találkozik először a tilalom és a büntetés fogalmaival. A gyermek azonban éppen, mert nem érti, hogy a törvények és tilalmak miként szolgálják az egyén és a közösség életének rendjét, mihelyt úgy véli, hogy tettei nem kerülnek napvilágra és így a büntetéstől sem kell tartania, továbbra is egyéni elképzeléseit próbálja megvalósítani. Ha ennek az elszánt szembeszegülésnek okait kutatjuk, a gyermeki kíváncsiság kezdeti motívuma utón egyre inkább felfedezzük a tudatos boldogságkeresést, amely minden gátat le akar dönteni, melyről úgy véli, hogy boldogságának elérésében útját állja. A felserdülő embernek azonban tapasztalnia kell, hogy miközben programjának minden áron való megvalósítására törekszik, szüntelen összeütközésbe kerül a közösség többi tagjának hasonló törekvéseivel. így bűnének (önzésének) következtében hamarosan megismeri a szenvedést, melyet az ellenállás és vágyainak be nem teljesültsége okoz. És akkor a kudarcoktól és szenvedésektől megtört emberben felsejlik a vágy: olyannak lenni, mint az Isten, végtelenül szabadnak, mindent tudónak, mindenhatónak, tökéletesen boldognak. Az Isten pedig „megszánva a tévelygő embert”, Jézus Krisztusban felajánlja neki az annyira sóvárgott isteni életet. „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes”, — mely tökéletesség abban foglalható össze, hogy ő maga a szeretet. A szeretet pedig mindig szolgálat. Csodálatos távlatok nyílnak meg az ember előtt, ha elfogadja az alázatos Isten embert szolgáló szeretetét Jézus Krisztusban, aki megteremti benne „oz új szivet”. Ez az új ember már nem az önmaga életét keresi, amely a halálba tart, hanem elfogadja önmaga halálát, mely így az életre visz. Az életre, mely örök beteljesülése az emberi boldogságvágynak.3 Mielőtt következtetéseinkben tovább lép247
