Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Szilágyi Lóránd: A teremtő, szolgáló és üdvözítő Isten
pneumatológia előnye pedig az, hogy a Szentlélek nem afféle „személyek közti” személy, nem is az Ige és Jézus egyesítő ereje a hüposztatikus egységen belül, hanem a hívők személlyé és közösséggé válásának, az Egyház történetiségének létrehozója. 35. Itt is isteni a létmód: a Lélek a hordozó, amely az Egyházban személyesül. Előbb kell közösségnek, mint személynek neveznünk, talán valamennyiünk beleszemélye- sülésének („Wir-in-Person”, — H. Mühlen) is mondhatnánk. A Lélek elsőrendű szerepe tehát az egységesülés elősegítése az Egyházban, bár természetesen nem szűkül kizárólag erre hatásköre. A Szentlelket úgy is tekinthetjük, mint aki a megszentelés forrása, az Isten felé való kitárulkozás, önátadás hajtóereje. 36. Isten Háromsága, amennyiben személyek Háromsága, joggal nevezhető teljessé vált szövetségnek (J. Moltmann), mert Isten a Fiúban és a Szentlélekben a szövetségnek arra az oldalára állt, ahol mi állunk. A személyek Háromságával tehát Isten belelépett történelmünkbe s azt visszavonhatatlanul üdvtörténetté tette. Isten mint Szent- háromság, velünk van a teljesség felé vezető úton, amelynek során „mindenben minden” lesz (iKor 15,28). Ez a kiteljesedő szövetség (Moltmann szavával) „a világ üdvösségének Isten szentháromságos történelmében való kiteljesedése.” (-1 -n) A TEREMTŐ, SZOLGÁLÓ ÉS ÜDVÖZÍTŐ ISTEN (Egy világi olvasónk elmélkedése) Ősi vágya az embernek, hogy megismerje azt a csodálatos és félelmetes hatalmat, akinek törvényei mozgatják a világmindenséget, akinek kegyétől függ boldogság vagy szenvedés, siker, vagy kudarc, győzelem vagy halál. És az ember ősidők óta áldozatot mutat be az ismeretlen Fölségnek, hogy haragjában megengesztelje, kegyeit megnyerje és törekvései sikeréért maga mellé állítsa. Az ember azonban nem elégszik meg eny- nyivel. Látni is akarja, hogy hol lakik ez a Hatalom, hallani akarja szavát, meg akarja tőle tudni múltnak, jelennek és jövőnek titkait: találkozni akar az Istennel. De az Isten nem mutatkozik, mintha elrejtőzött volna az emberek elől. Beszélünk hozzá, de válaszát nem halljuk, kérünk tőle, de kérésünk nem teljesül. így hát a kereső ember eljut a végső következtetésre: Isten nincs. De ha van is, ha Ő is teremtette az eget és a földet, ezt a csodálatos természetet és benne az embert, ez a világ most már az Istentől elhagyatva, saját kérlelhetetlen törvényei szerint forog örök időkön át. Honnan van hát akkor a vágy, mely kiolthatat- lanul él bennünk utána, miért a vágy, hogy legyen Isten és ez az Isten a szeretet legyen? Mi keresztények ismerjük a választ. Azért, mert Isten él, és mert Ő a szeretet. Őt sóvárogja a világ és e világba szól a mi küldetésünk: bemutatni az emberré lett Istent, Jézus Krisztust, hogy általa megismerjék az Atyát és megtapasztalják szeretetét, „mely felülmúl minden emberi elképzelést”. Gondolatmenetünkben a deista világnézetből kiindulva (mely a világot teremtő Isten létezését elfogadja) próbálunk összefoglaló választ adni azokra a mindig időszerű kérdésekre, melyek annyira nyugtalanítják az élete okát, értelmét és célját kutató emberiséget. Elkerülhetetlen, hogy az ember, amikor Istenről gondolkodik, vagy beszél, né használjon emberi kifejezéseket és fogalmakat, amelyekkel utalni képes az Isten tökéletességére (pl. irgalmas, igazságos, mindenható, mindentudó stb.). Ez a fajta antropomorfiz- mus szükségszerű. A deizmus tévedése azonban magában a látásmódban áll, tekintve, hogy az Isten teremtő tevékenységét szere- tetlényegétől elvonatkoztatva és az emberi alkotófolyamat analógiájára képzeli el. Az időben és teremtettsége korlátái között élő ember sajátos munkamódszere a tervezés, a folyamatos megvalósítás és a mű befejezése. Az Istenről, az időn kívüli szellemi létezőről azonban nem állíthatjuk, hogy teremtő „munkájának" ilyen mozzanatai vannak, legfeljebb azzal a megkülönböztetéssel, hogy ezek egybeesnek. Az Isten teremtő terve és annak megvalósítása egyazon szellemi aktus, amely az Isten számára örök jelen, az ember számára azonban történelem. S hogy nemcsak fejlődéstörténet, hanem üdvösségtörténet is (amit mi általánosságban Gondviselésnek nevezünk), annak az a magyarázata, hogy az Atya önmagát megismerő Gondolat, a Fiúisten egyúttal az Atya teremtő Gondolata is, amennyiben az Atya a teremtésben ismeri meg magát. A Fiú által és Őbenne tart a szüntelenül fejlődő és fejlődésben teremtődő anyagi és szellemi világ a tökéletesedés felé, mely a Jézus Krisztusban való teljes megdicsőülése révén éri el célját1. Eb246
