Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Boda László: A "negatív teológia" - Isten, vagy a semmi
tolnia az egyre terjedő társadalmi jelenséget: a nihilizmust. A következő rövid és meglehetősen vázlatos elemzések az említett „negatív teológia" jegyében próbálják megközelíteni az Isten-problémát. A három alapvető emberi értékkategóriára: az igazságra, a szépségre és jóságra vetünk kutató pillantást, hogy meggyőződjünk róla, mit jelent ebben a tekintetben egzisztenciánk számára az „Isten, vagy a Semmi” dilemmája. 1. Az igazság érvénye Isten nélkül minden kétséget kizáróan elveszíti transzcendens alapját, tehát az emberi erőviszonyok függvénye lesz. Szent Ágoston szerint Isten „az igazság Atyja", szent Tamásnál „maga az Igazság" (ipsa Veritas), minden igaz dolog végső biztosítója, fedezete. Isten nem csupán „Létteljesség”, a „Minden", hanem egyúttal „Értékteljesség" is (Summum Bonum). Ezzel szemben a görög gondolkodás eiső ateistái, a szofisták, következetesen jutnak ei a relativizmuson és szkepticizmuson át a nihilizmushoz. Gorgiász már megfogalmazza a nihilizmus abszurddá fokozott alaptételét: „Semmi sincs". A mi korunk ateista egzisztencializmusa természetesen nem ilyen naiv módon, hanem kultúráltabban fogalmazza meg tételeit. Heidegger szerint a Semmiből jöttünk és a Semmibe térünk visz- sza. A Semmi itt nem csupán a metafizika alapfogalma (hisz túl van a tapasztaláson!), hanem etikai küldetés is egyben: fölkészülni a halálban való teljes megsemmisülésre, sőt szinte az emberi megvalósulás feltétele. „Emberi valóság csak akkor lehetséges — mondja Heidegger —, ha mostantól fogva a Semmibe kapaszkodik”. Sartre is következetesen lemond az igazság objektív, illetve transzcendens alapjáról radikális szándékú ateizmusában. Isten helyébe ő is a Semmit állítja, mint legfőbb metafizikai fogalmat. Az értéket nyugodtan rábízza a divatra. A „Semmi" szóval pedig valósággal bűvész- mutatványokat végez („Saját semmiségem alapja vagyok"). Lényegében minden isteni tulajdonságot ráruház a Semmire, még a jelenlétet is („Semmi sincs jelen, csak a tiszta Semmi”). A valóság így lesz totálisan értelmetlenné, igazságnélkülivé, abszurddá és kilátástaianná. 2. A szépség értékkategóriája sem jár jobban. Ágoston még „örök Szépségnek" mondja Istent, Tamás minden teremtett szép Forrásának, mint Plótinosz. Dosztojevszkij a transzcendens hit ihletében meri jósolni, hogy „A szépség fogja megváltani a világot". Az értékszomjúság az ember fölemelését, átszellemítését várja az igazi művészettől. A katarzis reményével fordul a remekművek felé. A végső fedezetét elveszítő esztétikai szemlélet viszont beletorkolok a nihilizmusba. Sedlmayr világosan megmutatja a szellemi gyökereket a dadaizmus és szürrealizmus kezdeti periódusánál. A Dadaista Kiáltványban ilyeneket olvashatunk: „Ne engedjük a szépet, nemeset, rendeset, a tökéletest újból erőre kapni” ... „nincsen többé semmi, semmi, semmi, semmi, semmi". A szürrealizmus felhívása pedig ez: „A szépséget meg kell semmisíteni!". A „tiszta autonóm művész" teljesen függetleníti magát a szépség transzcendens vonatkozásaitól. (Személyében Kierkegaard is felismerte a „semmi kalandorát".) Gottfrid Benn pedig már a „nihilizmus misztikájáig” jut. Magasztalja a destrukció élményét és a „nihilizmus boldogságérzetét". És az eredmény? Nem kétséges, hogy egészséges alkotókra még ez is bizonyos termékenyítő hatással lehet, sokkal szembetűnőbb azonban romboló tendenciája. Volt, aki az esztétikai nihilizmus útján eljutott az üres vászonig, melyet „Semmi" címen állított ki. Jackson Pollocknál viszont ez az út az egzisztencia végső összeomlásához vezetett. A híres amerikai festőművész a teljes kiúttalanság tudatában öngyilkos lett. A létezés alapvető dilemmáját tehát a szépség útja is fölveti. S minél több a kísérlet, annál jobban kiderül, hogy — ellentétben Heidegger nézetével — menynyire nehéz „megkapaszkodni a Semmibe.” 3. A jóság s vele az erkölcsi érték kategóriája még drámaibban veti föl „Isten, vagy a Semmi" dilemmáját. Dosztojevszkij ebben igazán hiteles tanú. Legnagyobb regényeiben ez a probléma tér vissza újra meg újra. A Bűn és bűnhődésben Raszkolnyikov azért gyilkolt, hogy nihilista etikájának eszméit (Isten nélkül mindent szabad) gyakorlatban is kipróbálja; csak arra vigyáz, hogy a társadalmi felelősségrevonást kikerülje. A Karamazov testvérekben Mitya folyton azon töpreng, hogyan legyen az ember erkölcsi lény Isten nélkül, „Hiszen akkor mindent szabad, mindent lehet csinálni". Az öngyilkosságig következetes Szmergyakov pedig ugyanebben a regényben így gondolkodik: „Mert ha a végtelen Isten nincs, akkor semmiféle erény sincsen és nincs is rá szükség”. Nyilván van ezekben a mondatokban valami rögeszmeszerű végletesség. De hát végül is nem erről vallanak-e szerte a világon az öngyilkossági és bűnözési statisztikák?! — Camus ugyan töprengve kutatja, hogyan lehet az ember profán módon (tehát Isten kiiktatásával) szent, de nem lát más megoldást, mint a Pestis orvosának indokokkal nem törődő, ösztönös hősiességét. Hogy a Dovsztojevszkij által meglátott és ábrázolt dilemma miért nem vezet végletes következményekhez, annak egyszerű a magyarázata: kevesen vonják le az életükben istenhitük, vagy a Semmiben való hitük vég242
