Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FIGYELŐ - Boda László: A "negatív teológia" - Isten, vagy a semmi
FIGYELŐ A „NEGATÍV TEOLÓGIA” - ISTEN, VAGY A SEMMI? Korunk hivő embere — ez szinte mór közhely — másként áll az Isten-probléma előtt, mint középkori vagy akár múlt századi elődei. Kevés kivételtől eltekintve alig van módja rá, hogy a hagyományos filozófiai istenérvekkel foglalkozzék, ezeket kellő módon átgondolja és megeméssze. Erre ideje sem igen akad. Korunk hivő vagy tájékozódó embere fogékonyabb a tapasztalatokra, mint a racionális gondolatmenetekre. Létezése élményének tükrében közelít Isten titkához. Az egzisztencialista filozófia hivő szárnya tulajdonképpen már ezt a sajátos érdeklődést veszi tekintetbe. Gabriel Marcel például világosan látja, hogy a mai hivő számára nem szabad izolálni a kérdést, mintha puszta létproblémáról lenne szó. Ezt ő úgy fejezi ki, hogy inkább Isten „jelenléte” a probléma, mint „léte". Ez történelmileg is igazolható, hiszen a deizmus, mely Isten puszta létének elfogadásával megelégedett, nem tudott eredményes lenni sem a filozófiában, sem az élet alakításában. Izolált Isten-eszméjével meddő maradt. Érthető tehát, ha a mai ember kíváncsiságát csak az az Isten vonzza, akiben „élünk, mozgunk és vagyunk" (Ap- Csel 17,28). A pusztán csak létező, de a világ és az ember sorsa számára érdektelen Isten valósága csak logikai problémát jelentene, nem pedig az értékekre irányuló emberi élet egzisztenciális problémáját. Az a lelkipásztor, aki csak azt igyekszik bizonyítani egy mai hívőnek vagy egy tájékozódónak, hogy Isten „van”, könnyen megkaphatja a választ: „Hát van. No és akkor mi van?!” Arra a felismerésre kell tehát összpontosítani figyelmünket, hogy megmutassuk: az emberi egzisztencia alapvetően érdekelt Isten létezésében és jelenlétében Ennek különböző módjai és lehetőségei vannak. Egyik jellemző módszere az, amit a „negativ teológia” alkalmaz, akár tudatosan, akár öntudatlanul, esetleg szándékán kívül is. A „negatív teológia" azt jelenti, hogy minél hitelesebben megrajzoljuk vagy fölmérjük az emberi létet, amely Istent „halottnak nyilvánítja". A „negatív teológia” jellemzője, hogy nem csupán hivatásos filozófus vagy teológus alkalmazhatja, hanem például regényíró, költő vagy drámaíró is; mindaz tehát, aki hitelesen ábrázolni tudja azt az emberi realitást, amelyből Isten valósága következetesen ki van kapcsolva. Másik jellemző vonás, hogy művelője akár ateista is lehet. A „negatív teológus” tehát nem az, aki hitelesen beszél Istenről, hanem az, aki hitelesen beszél az istennélkülivé vált emberről és világáról, s e metafizikai kifosztottság végső következményeit megmutatni képes. Jean-Paul Sartre mindkét szempontból jó példa erre. Mindenesetre jellemzőbb példa, mint Nietzsche, aki fölismeri ugyan, hogy „Isten halála" az ember számára „minden érték átértékeléséhez" vezet, de még nem látja a következményeket. Sartre viszont filozófiájában és drámáiban egyaránt megmutatja a konklúziókat Ő jól látja, hogy a hamleti „lenni, vagy nem lenni” dilemmájánál is nagyobb válaszút elé kerültünk: Isten, vagy a Semmi, illetőleg a Minden, vagy a Semmi dilemmája elé. Az utolsó évszázad legnagyobb „negatív teológusa” azonban kétségtelenül Dosztojevszkij, aki — mint Zweig mondja — „évezredek kínját szenvedte át” a hit és hitetlenség belső harcának kíséretében. Megdöbbentő mélységgel élte át az emberi lét feszültségeit és éppen ezért Isten létének rejtvénye nem egyszerűen észprobléma volt számára, hanem a létezés legalapvetőbb problémája. Alakjai is megszállottjai ennek az eszmének. Mint Kirillovot, őket is „gyöt- ri Isten". Ő elemi erővel tudja fölmutatni az ember vergődését Isten és a Semmi között. Ezért érezzük úgy, hogy „magasan felette áll a többi regényírónak", mert — mint Szerb Antal mondja róla — a „problémái magasabbrendűek”. Dosztojevszkij szomjazza az értékeket: az igazat, a szépet, a jót, sőt a szentet; önmagában is, az emberiség számára is. Mégis meggyötri őt a Semmi kísértése, maga körül pedig meg kell tapasz241
