Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: Az üdvösség
remtőjével összefűzi. Mindent az ő szemével néz, s mivel semmit sem félt, mentes az önzéstől. Mint személy szabadon válaszol a szeretetre, s tudja, hogy elérkezett ahhoz a szellemi előkelőséghez, amelyben már nincs kicsinyesség és hátsó gondolat. Az üdvözül- tek nemcsak Istennel állnak így szemben, hanem egymással is. Ezért lehet az a béke, a megnyugvás, az öröm és boldogság hazája. Isten színelátása A hagyományos keresztény tanítás mindig abban látta az üdvösség lényegét, hogy az ember eljut Isten színelátására. A tartalmát azonban csak akkor értjük meg, ha ezt a látást nem úgy fogjuk fel, mint valamilyen tárgy szemléletét. Isten az egész lét szerzője, „benne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28), A hozzá való elérkezés azt jelenti, hogy a teremtmény részesedik az ő életében. Ott nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten mindent áthat, mindent betölt, az ő ereje hordoz bennünket a létben. A mennyben azért láthatjuk őt, mert emberi képességeinket átalakítja. Azt a kegyelmi világosságot, amellyel itt hittünk és reméltünk benne, átalakítja a dicsőség fényévé, s hozzásegít ahhoz, hogy mintegy az ő szemével lássunk, az ő értelmével gondolkodjunk, az ő érzelmével érez- zünk. Ö a színelátásban is végtelen és felfoghatatlan marad, de megajándékoz azzal a létmóddal, amely az idővel szemben az örökkévalóság, a küzdelem helyett a győzelem, a homály helyett az örök világosság. A színelátást nem szabad Jézus Krisztus közbejötté nélkül értelmeznünk. Ő világosan kijelentette: „Senki sem juthat az Atyához, csak énáltalam" (Jn 14,6). Közvetítése nemcsak a földi életre vonatkozik, hanem az üdvösségre is. A szinelátásnak ő az ősmintája és a szerzője. Benne a Fiú úgy testesül meg, hogy emberségének én-je, központja lett. Ö emberi öntudata szerint is az Atya Fiának tudta magát, s emberi leikével szemlélte is az Atyát. Feltámadása után embersége egészen ennek az isteni életnek a hordozója lett és magára öltötte az istenfiúi dicsőséget. Másrészt viszont az Atya akaratából ő az emberiség szellemi feje, közvetítője: a kegyelmi adományok az ő megdicsőült alakjából sugároznak felénk. Ő árasztotta ki a Szentleiket is reánk s ezáltal az isteni élet hordozóivá tett. Akik a hit és a kegyelem révén hozzá tartoznak, azok titokzatos testének a tagjai, szőlővesszők az igazi szőlőtőn. Az üdvösség abban áll, hogy saját fiúi örökségét megosztja velünk. Ahogy ő látja az Atyát és részesedik életében, ezt az adományt osztogatja az embernek is úgy, mint érdemeik jutalmát. A Szentírás azért emlegeti az üdvösséget úgy, hogy ott az Úrral leszünk, Krisztussal leszünk. Ö már földi életében kijelentette, hogy aki őt látja, az magát az Atyát is látja (Jn 14,9), hiszen ő az Atya örök képe. A hivő azt is tudja, hogy az ő arcán felragyogott az isteni dicsőség (2Kor 4,6). Aki vele van a mennyben, az szemléli megdicsőült alakját, felismeri benne a Fiút, aki az Atya lényegi képmása. Mindezt a Szentlélek hozza létre bennünk, hiszen Krisztus által a Szentiélekben nyílt meg előttünk az út az Atyához. Krisztus megdicsőült emberségének és Istennek a látása úgy következik egymásból, mint ahogy testi szememmel látom a betűket és értelmemmel felfogom a leírt szó értelmét. így az üdvösségben megértjük azt is, hogy amit Isten tett az üdvtörténetben és adott a kinyilatkoztatásban, azt mind az üdvösségünkért tette. Krisztus valóban azért jött, hogy megkapjuk az élet teljességét. Viszont meg kell látnunk azt is, hogy az üdvösség nem a „testből kiszakadt lélek" jutalma, hanem az egész emberé. Az üdvösségre nem a puszta lélek jut el, hanem az a lélek, amely kegyelem alakjában már a földön magában hordozta Krisztus életét és a Szentleiket. Úgy is mondhatnánk, hogy a lélek telítve van a feltámadt Krisztus életével, és ez az állapota válik majd teljessé a feltámadásban. Isten színelátása és Krisztus jelenléte azonban semmit nem szorít ki a helyéről. Az üdvösség az ember hazatalálása, tehát az élet kerete továbbra is a teremtett világ marad, illetve a megdicsőült világ. Az a világ, amelynek a királya Krisztus, de ahol már Isten lett minden mindenben (iKor 15,28). Ott az ember átéli, hogy a teremtés és az üdvrend őérte volt, s ezért mint a teremtés feje az anyagvilág hódolatát is Isten elé viszi. Feltételezhetjük, hogy amint a világ Isten nagyságát és erejét fogja hirdetni az egész örökkévalóságon át, úgy valamilyen formában az ember alkotásai is megmaradnak, hogy hirdessék azoknak az erényeit, akik munkájuk révén a teremtés művét kibontakoztatták és a szeretet eszközévé tették. Nyugalom és tevékenység A liturgia gyakran emlegeti az örök nyugalmat, s ilyenkor könnyen az a gondolatunk támad, hogy az örök boldogság a tétlenségnek, a mozdulatlanságnak, az önmagával megelégedett szemlélődésnek az állapota. Itt viszont emberileg a tevékenységet, a változatosságot, a nagyratörést tartjuk igazi értéknek. Hogyan lehet tehát az örök élet a boldogság, mégpedig az örök boldogság 237
