Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: Az üdvösség

győzte le, tehát az élet értelme és célja is csak benne mutatkozott meg. Aki ezt elutasítja magától, az ki van szolgáltatva az emberi tehetetlenségnek, amit a Szentírás örök halálnak, kárhozatnak nevez. Nem kell külön bizonyítani, hogy isteni beavatkozás nélkül erre a világra ránehezedik a bűn. Magunkban hordozzuk a rendetlen hajlamokat, a bűnös kívánságokat és az emberi közösséget is átszövik a gyűlölet, a kapzsiság, a durvaság és az irigység szálai. Ezért az Újszövetség is a szótéria — a megmentés szóval jelzi az üdvösséget. Az üdvösséghez az első lépés saját gyarlóságunknak, tehetetlenségünknek az átélése, és a bizakodás abban, hogy mindent elérünk annak segítségével, aki megerősít bennünket (Fii 4,13). Bár az üdvösség ajándék, de befogadásának megvannak az előfeltételei. A kinyilatkoztatás nem azt tanítja, hogy ölhetett kézzel várjuk vagy az üdvösség gondolatával vigasztaljuk magunkat, hanem azt, hogy munkáljuk az üdvösségünket (Fii 2,12).

A teljesség és a tökéletesség állapota

Az apostoli tanítás úgy fogalmazta meg az élet célját, hogy „meglett emberré kell lennünk, el kell érnünk a krisztusi teljességet” (Ef 4,13). Elméletileg is könnyű belátni, hogy a végső cél, a boldogság csak olyan állapot lehet, ahol az ember már nem éli meg a hiányt, a tökéletlenséget és létének veszélyeztetését, továbbá, ahol a közösségi kapcsolat is maradék nélkül átmegy a szeretet- be. A földön azért nem lehetünk egészen boldogok, mert vágyaink a végtelenbe nyúlnak, viszont amit anyagiakban vagy szellemiekben kapunk, azok végesek. Azzal is számolunk, hogy a betegség és a halál mindentől elszakít, ami kedves számunkra. Végül érezzük, hogy hibáink, szenvedélyeink a kölcsönös félreértés és idegenkedés forrásai lehetnek. Ezzel szemben az üdvösség elsősorban az erkölcsi beérkezettség állapota. Az örök életbe az jut be, aki őszinte bűnbánattal megszabadult vétkeitől, aki levezekelte az értük járó büntetést és aki a küzdelmekben és a csalódásokban megtanulta, hogy a múlandó javak helyett az örök értékekhez kell ragaszkodnia. Keveset gondolunk arra, hogy a földi szenvedésnek mekkora nevelő és tisztító ereje van, s hogy a tevékeny és megbocsátó szeretet mennyire szellemivé tudja tenni egyéniségünket.

A keresztények is gyakran csak rideg jogi kapcsolatnak fogják fel az Isten és az ember viszonyát, s a bajokban csak büntetést látnak, a kötelességben pedig Istentől reánk rakott terhet. Sokkal helyesebb, ha az angol költővel, Keats-szel a földet a „lélekalakítás völgyének" nevezzük, vagy felidézzük Babits-nak a Zsoltár férfihangra c. versét. Ebben arról elmélkedik, hogy a világ minden szépsége, öröme, csalódása és fájdalma a lelkünk alakítását célozza. Már az apostol megmondta, hogy a „test és a vér nem örökölheti az Isten országát” (IKor 15,50). Az embernek ki kell nőnie földi kicsinységéből, hogy a végtelen Isten életének hordozója legyen, mirrt ahogy a gyermek is kinő egyűgyű játékaiból ahhoz, hogy a férfi problémáit hordozhassa.

Mivel az üdvösség egyéni hazatalálás, ott mindenki azt érzi, hogy saját egyénisége tökéletesedett. Úgy jutott el a teljes igazságra, ahogy maga kereste az igazságot. Úgy vigasztalódott meg, hogy az ő fájdalmát váltotta fel az öröm. Úgy jutott el a teljes világosságra, hogy saját homályos kérdéseire kapott feleletet. Aki tudatosan küzdött hibái ellen, azt látja, hogy a krisztusi egyéniség alakult ki benne. Aki bűnbánattal jutott oda, most átéli a végtelen irgalom felemelő voltát, azért nem kell tovább bánkódnia. Akit az a gondolat emésztett, hogy minél több jót tegyen, az ott átéli a szeretet minden találékonyságát. Mindezt a megdicsőült emberi természetben élik át, amely már nem földi erőkre, hanem magára a lét forrására támaszkodik, annak erőiből táplálkozik, azért nincs benne a szellem és az ösztön kettőssége. Mivel Istenben feltárult előttük a végtelen gazdaság és a végtelen szeretet, s azt is tudják, hogy az egész teremtés érettük volt, azért senkitől nem irigyelnek semmit és nincsenek kielégítetlen vágyaik. így a szeretet mentes az önérdektől és az alakoskodástól. Az ilyen lelkűiét értelmetlenné teszi a bűnt, a lázadást. A teljesség birtoklása fölöslegessé teszi azt, hogy még törtessenek valami után. Amikor elérkezik a teljesség, akkor az ember már nem akar kapni, hanem inkább a saját bőségéből adni. Mivel az örök életben nincs meg a bűn lehetősége, azért az összhangot nem zavarja semmi.

Az ember legnagyobb méltósága a személyes szabadság, az önrendelkezés, a lét tudatos igenlése és az értékek szabad elfogadása. Az üdvösség ezt a szabadságot teszi tökéletessé. A földön még a szabadakarat lényeges vonásának tartjuk azt, hogy nemcsak a pozitív értékek, hanem a jó és a rossz között választhatunk. De tudnunk kell, hogy a rossz választásának lehetősége inkább gyengesége az akaratnak, nem tökéletessége. Abban a választásban, mellyel a kisebb értéket a nagyobb elé helyezzük, benne van az ösztön, az érzelem, az önzés és a tévedés. A megdicsőült ember már mentes a tévedéstől, őt már semmiféle érzelem nem vakíthatja el. Élete mindenestül beleáll abba a személyes szeretet-kopcsolatba, amely te236