Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: Az üdvösség
AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN AZ ÜDVÖSSÉG De Gaulle tábornok azzal fejezi be emlékiratait, hogy mint öreg ember már távol áll a hiú vállalkozásoktól és érzi az örök fagy közeledtét, de ahhoz sohasem fáradt, hogy a homályban is a reménység felvillanó szikráit ne fürkéssze. Ő itt csak hazájának politikai jövőjére gondol, de amellett általános emberi jelenséget fejez ki. A jövő kutatása mindig foglalkoztatta az embereket, s a földi jövő mellett az a kérdés is felvetődött, van-e az egyénnek valamilyen túlvilá- gi jövője. Erre a kérdésre azonban csak az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás mert egyenes választ adni. A pogány mitológiák legföljebb csak a vágyat fejezik ki, mint a babiloni mondák; vagy az ember szellemi tevékenységéből következtetnek arra, hogy a halál után is marad belőlünk valami. A hinduknál és a görögöknél a lélek isteni eredetű ajándék, azért nem semmisülhet meg, de ha a testből kiszabadult, akkor vagy beolvad az isteni életbe, vagy pedig a hús és vér nélküli árnyak életét éli. A halál olyan jelenség, amellyel a pogányok felfogása szerint az istenek sem tudnak megküzdeni. Ahol az istenek is alá vannak vetve a végzetnek, ott nem lehet várni túlvilági igazságszolgáltatást, jutalmat vagy büntetést. Az üdvösség tehát szorosan összefügg az Istenről szóló ismerettel, illetőleg a világfeletti Istennek a felismerésével. A kereszténységben az üdvösség azt jelenti, hogy az ember a földi élet után hazata- lái Istenhez és benne elnyeri életének jutalmát. De ennek az általános tételnek sok egyéni megfogalmazása lehet. Amikor úgy emlegetjük, mint Isten színelátását, akkor valami nagy és boldogító látványosságot értünk rajta. A liturgia is ilyen kifejezéseket emleget: örök nyugalom, örök világosság, örök haza stb. Viszont ezek a szavak nem tükrözik azt az igazságot, hogy az üdvösség csak akkor boldogság, ha magába foglalja az életet mint tevékenységet. Különben unalmas állapottá válna. Az ember célja nem állhat olyan beérkezésből, ahol kézhez kap valamilyen jutalmat, valamilyen örökséget, s a végkielégítés érzésével töltheti napjait. Az egyoldalú elképzelések mind onnan erednek, hogy az igehirdetésben az üdvösség inkább csak úgy szerepel, mint az erkölcsi tettek jutalma, nem pedig úgy, mint az élet értelmének és teljességének a megvalósulása. A szabadulás várása az Ószövetségben A kinyilatkoztatás következetesen szemlélteti, hogy az üdvösség reménye együtt jár Isten szeretetének és irgalmának megismerésével. Minél jobban kitárul előttünk az üdvtörténetben, annál világosabb lesz, hogy csak ő lehet az élet végleges tartalma és jutalma. Az Ószövetség még inkább csak az előképek és ígéretek ideje. Ott a hivő még földi javakat és hosszú életet remél, amely tele van megelégedéssel és békével. Isten úgy szerepel, mint a szabadulás szerzője. Szabadulást hoz a betegségből, fogságból, az ellenség szorongatásából és a földi bajokból. Isten eme tevékenységének ősmintája az Egyiptomból való szabadulás, hiszen benne volt a szolgaság megszüntetése és az ígéret földjének az elnyerése, s közben arról is meggyőződtek, hogy Isten az emberért latba veti mindenhatóságát. Vezetőket, bírákat, királyokat, prófétákat is azért küld, hogy az ő eszközei legyenek a szabadulás megszerzésében. A babiloni fogság után a próféták kiszélesítik a képet. Úgy látják, hogy Isten összegyűjtötte a szétszórt népet és maga vezette vissza hazájába. Az elhurcolást sírva élték át, az a bűn büntetése volt. A visszatérés az öröm élménye, mert benne van Isten irgalmának megtapasztalása. Ez a kép már előképe egy újabb, átfogóbb jótéteménynek; Isten majd végleges szabadulást hoz a Messiás által. A jövő értelmezése azonban még szűkkörű. Többnyire úgy gondolják, hogy csak Ábrahám utódaira vár a győzelem; a pogányok sorsa a megaláztatás lesz. Lassanként mégis előtűnnek a lelki vonatkozások. Isten szabadító beavatkozásának előfeltétele a 234
