Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TÁVLATOK - Jézus Istene
erkölcsi hajtóerő. Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek (Mt 6,12) — fejezzük ezt ki napnap mellett a Miatyánkban. Az Atya jelenléte tehát feszítő energiává alakul át bennünk, amellyel megpróbáljuk a jelen adottságait egyre inkább emberibbé alakítani, a jövő felé bontakoztatni. Isten jósága „provokáló” valóság, arra kényszeríti az igazi is- tenhivőt, hogy tiltakozzék és tegyen is valamit az emberi nyomor, elesettség botránya ellen. Új Isten lenne Jézus Istene? — kérdezi végül Schierse. A történelmi kereszténység számos tévedésének tudható be, ha újnak tűnik, pedig csupán funkciója új. Jézus Istene nem az ember ellen, hanem az emberért van. Abban a világban, melyben az istenfogalom számos hagyományos szerepe „lejárt", kitűnhet, hogy ez a jézusi kép ma is él, ma is hatóerő lehet, mert talán minden előző kornál inkább szükség van emberségre és elkötelezettségre, amelyre Jézus Istene hív bennünket. A hit Istene Mint a bevezetőben láttuk, metafizikus fogalmakkal dolgozó, a világfölöttit kifejezni akaró beszédmód megragadhatatlan korunk embere számára, Jézus Istene azonban személyhez szóló, egzisztenciális. Egyszersmind — amint láttuk —, erkölcsi-társadalmi küldetés gyökere, éppen ezért ma is lehetséges és megtapasztalható istenkép. Jézus Istene — a mód, ahogyan Jézus Istent bemutatja — modell a modern kor feltételei között is arra, hogyan beszéljünk Istenről. Mindenekelőtt azt kell meglátnunk, — írja Hahn már jelzett tanulmányában, 222. o. —, hogy ha a Jézusban kapott kinyilatkoztatás szerint Isten szeretet, magának Jézusnak legkedvesebb szava szerint pedig Atya, akkor ez azt jelenti, hogy emberien is szabad, sőt emberien kell Istenről beszélnünk. Nem antropomorfizmus-e ez? — kérdezhetnénk. Nos, az ember nem is szólhat másképp, csak ember módjára. De ha Istenről emberiesen beszélünk, ez nemcsak gyöngeségünk, szavaink lehatároltsága miatt van. Jézus óta ez nagyságunk, megajándékozattságunk kifejezője is: ilyen Isten, emberré lehet és (bizonyos értelemben) emberré kellett lennie. S ez ismét nemcsak annyit jelent, hogy Jézus Isten helyett jelent meg, hanem azt, hogy Isten Jézusban, tehát egy emberben találta meg végső kifejeződését. Isten nem távolodik többé a felfoghatatlanságba és megismerhetetlenségbe, hanem egy „szolga", egy ember alakjában láthatóvá vált. Isten a szeretet, barát, Atya. — Nem Isten elől való menekülés az a törekvés a modern teológiában, amikor a testvériséget teszik meg az Istennel való találkozás helyévé? Nem, ha valóban tudatában maradunk annak, hogy az Istennel való találkozás is ez, nem csak az emberekkel. Isten mindebben konkrét lesz: a szeretetben, barátságban, igazságban és igazságosságban, szegények vagy betegek gondozásában. Ezekben a tettekben, erényekben nemcsak „Isten akaratát teljesítjük", hanem Isten „konkretizálja magát". Valóban így hihetjük és mondhatjuk, hiszen hisszük, hogy Isten Jézusban van, Jézus pedig halálán túl is bennünk maradt. Az Atya-Isten és a Testvér-Isten így kerül emberi létezésünk középpontjába és ott olyan jelentést és értéket kap, melyet nem lehet eléggé újrafelfedeznünk. A másik, amit a kinyilatkoztatás Istene alapján Istenről mondhatunk — folytatja Hahn elemzését —, az, hogy Jézus és Izrael Istene a történelem és a világ Istene. Ezt már az Ószövetség így fejezte ki: „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene", — „atyáinknak Istene”. Ezt ismét csak azért kell hangsúlyoznunk, mert a „filozófusok Istene", az Abszolútum, az önmagától való, vagy bármiként is nevezzük, kikerült az érdeklődés középpontjából. Az atyák Istene azonban, úgy, ahogy a történelemben Isten magát közölte és elkötelezte, az üdvtörténet Istene továbbra is, ma is megtapasztalásra nyújtja magát. Ez az, amit a Jáhve név vagy a próféták Im-manuél elnevezése ki akart fejezni: én vagyok, aki veletek leszek; a Velünk-Lévő-lsten. Isten történetisége, történelmi jelenléte, az emberi történelemmel való eljegyzettsége nyilatkozik itt meg, mely látszólag ellentmond ugyan transzcendenciájának, mégis többet mond nagyságáról és szeretetéről, mint minden absztrakt fogalom. Istennek ez az immanens, a történelemben bennható oldala válik személyes jelenlétté Jézusban. Mint már láttuk, ez a jelenlét folytatódik az Egyházban: nem egyszerűen a dogmákban vagy az intézményben, hanem abban a cselekvésben, melyben Jézus emberfelemelő munkáját folytatjuk, Országát egy lépéssel közelebb hozzuk. Mindezt természetesen Őáltala és Ővele. Korunk hivőire marad a feladat, hogy az istenhit torzulásait lemosva, felszínre hozzuk az Egyház Istenének, tehát Jézus Istenének igazi szerepét: hogy a szabadság kibontakoztatásának és a közösségformálásnak energiaforrása legyen. Végül a kinyilatkoztatás Istene a világ Istene is, — írja Hahn. Jelenlétét nemcsak a hívők tudatában, az emberiség történelmében fedezhetjük fel. Az istenhithez kezdettől hozzátartozik a teremtés gondolata is: 232
