Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TÁVLATOK - Jézus Istene
tunk: a hézagpótló, az ellentmondósokat szentesítő funkciót: „Akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok pedig önkényüket éreztetik velük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok” (Mk 10,42—43, vő. Jn 13,12—17). Ezekkel a szavakkal minden erőszakrendszert elítél, az egyházon belül és kívül. Senki sem hivatkozhat többé Istenre, aki számára a vezetés zsarnokoskodás. Jézus Istennek egy egészen másik szerepét mutatja be. Átmenti az ószövetségi istenfogalom szívét-lelkét, hiszen a Jáhve szót népe — szabad fordításban — „ltt-lévő”-nek értette (Kiv 3,14) és úgy tekintette, mint aki szabadságra hív, és ki is vezette népét a fogságból. Teljesen jogosan domborítja ki tehát Jézus Isten emberlelemelő, felszabadító íunkcióját, melyet ö maga él meg, egészen a halállal vállalt szolidaritásig. Ez az új vonás bontható ki a bűnbocsánat meghirdetéséből is. „Tudd meg — szól a mózesi törvény — hogy az Úr, a te Istened hűséges Isten, aki megtartja a szövetséget és az irgalmasságot ezeriziglen azok iránt, akik szeretik és parancsolatait megtartják, de megfizet azoknak, személy szerint, akik őt gyűlölik" (Törv. 7,9—10). Jézus kortársai úgy gondolták, ellentmondás lenne Isten szentsége és igazságossága között, ha a bűnöst nem büntetné meg, hanem megbocsátana neki. Ezért zárták ki a farizeusok a nyilvános bűnösöket a közösségből. Homlokegyenest ellenkező tanítást képvisel Jézus. Nemcsak azért kiáltották ki „isten- káromlónak” (Mk 2,7), mert magának tulajdonított bűnbocsátó hatalmat, hanem mert leült a vámosok közé anélkül, hogy rituális bűnbánati szertartásokat várt volna el tőlük. A vád világosan mutatja, hogy a farizeusok és Jézus nem ugyanabban az Istenben hittek. Azaz a farizeusok tulajdonképpen egyáltalán nem is hittek, hanem emberi elképzeléseiket egy világfölötti, tökéletes létezőre vetítették ki, akitől a kialakított erkölcsi világrend megőrzését várták, még azon az áron is, hogy e rend védelmében kegyetlennek kellett lenniük. Jézus esetében azonban — folytatja Schierse — igazi hitről beszélhetünk. Az ő Istene magától érthetően akarja, hogy megtérjenek a bűnösök és senki sem ítéli el úgy a jogtalanságot, mint ő. Istensége valahol itt mutatkozik meg leginkább. Ha olyan lenne Isten, mint mi, a rosszat rosszal viszonozná. Isteni szabadsága és nagylekűsége — jánosi szóhasználattal: szeretete — azonban éppen abban fejeződik ki, hogy az egyszer kijelentett hűséghez és szövetséghez ragaszkodik, a megtévedteket visszafogadja, nem bünteti; utánuk megy, míg meg nem találja őket. Ilyen Istenben tényleg tud hinni az ember,mert ez az Isten hitt az emberben — minden ellenkező tapasztalat és csalódás ellenére. Ennek az istenhitnek — mondja Schierse — személyes és társadalmi következményei vannak. Amelyek az egyéni vallásos tudatra, a lelkiéletre vonatkoznak, azokat elég mélyrehatóan értelmezte a mindenkori egyházi tanítás, bár bizonyára nem merítette még ki. A megtérés közösségi szempontja azonban alig-alig tudatosodott még bennünk: legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas (Lk 6,36). Az istenhitnek újabb funkcióját rejti ez a mondat: Isten elkötelez a kölcsönös felelősségre és a közösségi kiengesztelődésre. Az irgalmasság isteni magatartásmódját, sajnos ritkán alkalmazta a kereszténység. Éppen a hagyományosan „keresztény” országokban a farizeusi nézőpont érvényesül: előbb bűnhődés, aztán megbocsátás. A büntetésformák humanizálásától kezdve a konfliktus- és békekutatásig számos területen érvényesülnie kellene hívők körében is ennek az alapvetően keresztény elvnek, mely az igazi istenhit szülötte. Mindaz, ami sajátos Jézus istenképében, ebben az elnevezésbe tömörül: Atya (vö. Mk 14,36; Rám 8,15). Ez a megjelölés önmagában véve nem volt szokatlan vagy új. Az izraeliták, sőt a „pogányok” is gyakran nevezték „jó Atyának” Istent. Két új szempont van Jézusnak az Atyáról adott igehirdetésében. — Amint azt főleg az evangéliumok hagyománya tükrözi, olyan nyomatékkai nevezi Istent Atyának, hogy ezzel mintegy Isten „lényegéről" akar valamit kimondani; másrészt pedig mindig eszkatológiai összegezésben beszél a mennyei Atya jóságáról. A mondottak alapján feltétlenül ki kell szabadítanunk ezt az Atya-képet a paternaiiz- mus kelepcéjéből. A jézusi analógia nern a feltétlen engedelmességet, szolgaságot követelő ókori patriarka-képben van, hanem abban, hogy az édesapa osztozik gyermekeivel a felelősségben, jóban-rosszban egyaránt (vö. a tékozló fiú történetei). Isten otyasága tehát az ember személyes méltóságának, felelősségének és társi mivoltának kinyilvánítása. Az eszkatológiai összefüggést pedig azért kell hangsúlyoznunk, mert a mindennapi szó- használat — pl.: Jó az Isten, jót ód — szta- tikusan állítja be s ezzel lejáratja, el nem hihetővé teszi Isten „jóságát”, hiszen mindennapi tapasztalatot a baj, a kellemetlenség. Jézus sohasem ígéri, hogy ezeket elhárítja felőlünk az Atya. Isten-képének újabb funkciója ezen a ponton a „most” és a „majd” áthidalása, a dinamikus jövő felé fordulás. De nem a „túlvilággal való kárpótlás” értelmében, hanem mint felszólítás, 231
