Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TÁVLATOK - Jézus Istene
pen az az Atya, akinek „Fia” egész valóságával. Jézus Istene tehát Isten belső életéről való híradás is. Szívesen teszünk egyenlőségjelet az ószövetségi istenkép és Jézus Istene közé. Pedig, mint Schierse kimutatja, Krisztus szándéka éppen az, hogy módosítsa számos ponton az előtörténet által adott fogalmat. Mindenekelőtt a mózesi törvény „felülmúlásával" éri ezt el. A fogság utáni korban a zsidóság életében a törvény Isten változhatatlanságának kifejezőjévé vált, Isten hatalmának megjelenítője volt. Ezért hat forradalmian Jézus kijelentése: A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért (Mk 2,27): az emberért, azaz életéért, szabadságáért, üdvösségéért. Jézus törvényértelmezésében tehát Isten a szabadság biztosítéka, az emberi felelős cselekvés forrása. Nem lehet többé a mozdulatlanság szentesítője. „Lelkének” és Jézus Lelkének csak a megújulás szelleme felel meg. Az istenfogalom másik félreértése a kultusz-formákban tükröződött Jézus korában. A rabbinista felfogás szerint a jeruzsálemi templom köré fonódó kultikus szolgálatok annak a liturgiának vetületei, melyet maga Isten vezet odafent az égben, angyalaitól körülvéve. Ezért az áldozatok, ajándékok, rituális szertartások jelentik az Istennel való kapcsolat csúcsát. Jézus maga is eleget tesz a kultikus előírásoknak, de a régi próféták hangján fordul szembe a külsőséges szokásokkal: előbb békülj meg testvéreddel, aztán hozd az oltár elé az áldozatot (Mt 5,24). Első helyre kerül tehát a testvérrel való megbékélés, az emberek közti jóviszony helyre- állítása, csak aztán kap értelmet a kultusz. Az istentiszteletnek nem csak az a feladata, hogy az istenséget „kiengesztelje", mint a kereszténység előtti vallásokban, hanem hogy a hivő, mint a közösség tagja, rádöbbenjen arra a szabadságra és örömre, melyet ajándékul kapott. A korabeli isteneszme még élesebb kritikájára adott alkalmat Krisztus számára a rituális szokások megítélése — folytatja Schierse. Akárcsak az ókor más vallási, a mózesi törvény is tabuk egész sokaságát állította fel, különválasztott „tiszta” és „tisztátalan" tárgyakat, ételeket, állatokat, személyeket. Ezeknek az előírásoknak kisebb része higiénikus gyökerű volt, jó része azonban mágiából eredt. Azzal párhuzamosan, hogy a Törvény az isteni akarat kifejezőjévé vált, hovatovább a rituális szokások is vallásos jelleget öltöttek. Isten mintegy elkötelezetté vált a tisztátalanság-tisztaság kérdésében, az ószövetségi ember az emberi előítéleteket, önmegtagadósi formákat, tisztálkodási és aszkétikus szokásokat Istenre „vitte át”, azaz isteni tekintélyből eredeztette. Jézus könnyedén kimutatja ennek a „csúsztatásnak" tarthatatlanságát: nem az szennyezi be az embert, ami száján bemegy, hanem ami abból kijön. A belső tisztaság, a személyiség kialakítása az igazi aszkézis — és az Istennel való kapcsolat helyes útja. Hamis istenkép forrása volt a korabeli zsidó apokaliptika is. Közelinek és váratlannak várták a kortársak is Isten országát, de pusztító erőnek gondolták, amely leigázza Izrael minden ellenségét. Jézus igehirdetésében egyetemessé válik ez az ország és váratlan fordulattal az is világossá lesz, hogy Isten országa valamiképpen — benne — már el is kezdődött: Ha Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, akkor már el is érkezett hozzátok Isten országa (Mt 12,28). Eltűnik az a fenyegető rémkép, amit a régi apokaliptika hordozott, és hirtelen az érzé- kelhetőségig került közel Isten: az emberfelemelő munkában már itt az Ország! A tanítványok is ezt élik és ezt hirdetik tovább. Gyógyítanak, viszik a szegényeknek az örömhírt, a kitaszítottaknak visszaadják a közösséget. Isten valósága, a világban való jelenléte és hatékonysága ettől kezdve Jézus követőitől függ. Másképpen kifejezve — írja Schierse drámai szavakkal — ebben a világban az Egyház Isten „helye". Micsoda követelés és micsoda elkötelezettség! Mégis hányszor vált az Egyház által hordozott Isten országa a régi apokaliptika felidézője — tisztán kultikus,tisztán sztatikus, evilági győzelmet és hatalmat hirdető, tekintélyi intézmény ,—, és ezzel együtt hányszor torzult Jézus Istene fenyegető bálvánnyá! Jézus Istene végülis nem ott mutatkozik, ahol — betű szerint — befogadták az evangéliumot, hanem ahol tesznek is valamit a szenvedőkért, a békét nélkülözőkért, a gyűlölet és az önszeretet megszállottainak felszabadulásáért. A jézusi A „korrekció” szempontján túl — írja Schierse — éppen ez a sajátos Jézus istenképében. Isten országa nem hatalmat, előírásokat szentesítő erő, hanem jövőt hordozó program, melyet így lehetne röviden ösz- szefoglaini: az ember felszabadítása a szeretetszolgálat által. Nemcsak az egyes emberek magánkezdeményezéséről van itt szó, hanem az egész emberi közösségről. Az ország hirdetésének mindig a kritika szerepét kell betöltenie, az emberi élet minden vonatkozásában. Ha nem így történik, az igehirdetés ideológiává válik, hamis érdekek kiszolgálója lesz. Jézus tehát éppen azokat a „szerepköröket” veti el, melyekről bevezetőben szól230
