Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TÁVLATOK - Jézus Istene
dós a hit szempontjából is egészséges folyamat, és paradox módon éppen a szekularizáció segít a helyes istenkép kialakításához. Ahhoz, hogy világosabban lássuk, Isten egyszerre transzcendens és immanens, világon túllévő és a világban bennható. A hagyományos igehirdetés félreérthetővé tette az immanens oldalt. Szívesen használt olyan fogalmakat Isten világfenntartó szerepének leírására, melyek az emberi alkotás szintjére, sőt egyáltalán a másodlagos okok vonalára szállítják le Isten tevékenységét (Isten ,,lát", „kezében tart minket", esőt ad, stb.). Pedig Isten nem ezen a vonalon hat. Nem épül bele a természet és az ember oksorába. Ha azon belül hatna, egy lenne a véges létezők közül. Igaz, a Szentírás is használ olyan képeket, melyekből az következik, hogy Isten benne hat a természeti erőkben (gondoljunk csak a zsoltárok fönséges természeti képeire!), az életben, és hogy az ő ajándéka minden. De ereje csak úgy terjed ki mindenre, mint a lét és a mozgás végső forrása, előfeltétele, a létezők önfelülmúlásónak élettere (Rahner). Az a többlet, amit ad, azonnal a dolgok sajátjává lesz, melyet azután a maguk (immanens) törvényei szerint visznek tovább, anélkül, hogy a jelenségek síkján bármi „ugrást" is látnánk. Ezért jelent meg — Teilhard szavaival — „zaj nélkül" a világban az élet, az ember — és Jézus Krisztus! Ám az élet és a lélek akkor is Isten ajándéka, — sőt még inkább az — ha az anyag évmilliós fejlődése „hordta ki”, és Isten akkor is cselekvő az emberi történelemben, ha akarata emberek milliárdjainak „együttfutásával" és szabadsága révén válik valósággá. A természettudományokra és a társadalomtudományokra, sőt a mindennapi gondolkodásra is kiterjesztett immanens szemlélet tehát legkevésbé sincs kárára az istenhitnek, sőt még világosabbá teszi a transzcendens Isten fogalmát, — vallásos tudatunkat pedig megszabadítja olyan funkciótól, mely nem igazi sajátja: attól, hogy az emberi ismeret hézagait kitöltse. A transzcendens immanenciája A felelet tehát a transzcendencia. Éppen ez a válasz lesz azonban minden további probléma forrásává. Ha kicsit is komolyan vesszük az „Isten-meghalt" teológiák jelzéseit, hiábavalónak kell ítélnünk minden olyan próbálkozást, amellyel a transzcendensei, mint világonkívülit akarjuk megközelíteni. Mint Hahn írja, egyedül lehetséges útnak az látszik, ha kimutatjuk a transzcendens im- manenciáját, tehát azt, hogyan hordozza, jelenti ki, állítja éppen az evilági, az emberi, a történelmi, a mindennapos azt, ami transzcendens, hogyan működik, van jelen a világon belül Isten. Erre a kérdésfelvetésre jogunk van. A természettudomány sok-sok részeredménye mellett és éppen azok miatt arra is felelnünk kell: honnan van a világban bennható gondolat, honnan van a lét határtalan gazdagsága, sokszínűsége és előretörekvése, honnan van az emberi szellem végtelen éhsége. A ma kereszténye ezekre a kérdésekre csak így válaszolhat: mert „Benne" élünk, mozgunk és vagyunk, mert bennünk és világunkban jelen van Isten. Ha tehát a világot és az embert — a mai világ- és emberszemlélet alapján — mint belülről bontakozó valóságot fogadjuk el, akkor is el kell jutnunk Istenhez, mint aki „legbelül” van, „intimior intimo meo", közelebb van hozzám, mint legbelső énem. De többé már nem az lesz a „szerepe", hogy a még ismeretlent megmagyarázza, hanem éppen ellenkezőleg: a már megismert valóságtényezők látóhatárává lesz, amely egészen soha át nem fogható, mégis minden részismeretnek előfeltétele és értelmet adó ereje, — amint azt Rahner kimutatta. A világ mozgását pedig nem kívülről irányítja, mint valami démiurgosz, hanem belülről érvényesíti erejét, mely egyre inkább megtapasztalható- vá lesz a fejlődés-folyamatban (vö.: Bröker: Der Sinn von Evolution, Düsseldorf 1967). Ma is érvényes azonban a régi megállapítás: Isten nem tárgya, hanem alanya megismerésünknek. Istenről beszélnünk, képet alkotnunk nem lehetséges anélkül, hogy ne hallgatnánk meg azt, amit ő magáról mond, nem figyelnénk arra az önfeltárulkozásra, amely az ő kinyilatkoztatása és annak teljessége, Jézus Krisztus. A patrisztika kifejezése szerint az üdvtörténet Isten felénk fordított arca, tehát immanenssé vált transzcendencia. A ma hivő embere számára, aki az evilág, a történetiség, a megtapasztalhatóság oldaláról közelít az Isten-kérdés felé is, Isten igazi szerepét, valódi „arcát" csak úgy tárhatjuk fel, ha bevalljuk a szó képtelenségét és az Igét hagyjuk szólni (Karl Barth), ha Istent „történelmi megjelenésben" szemléljük. Korrekciók Döntőnek látszik a mai keresztény számára is „Jézus Istene", mint azt Schierse és Hahn is kifejti jelzett tanulmányában. Nem Jézus isten-voltának, a Szentháromság-hitnek tagadása ez a kifejezés, hiszen a két-természet elv alapján is vallanunk kell, hogy az emberjézusnak is van emberi istenképe, melyet mint Isten, belülről él át. Alaposabb elemzés azt is kideríti, hogy Jézus istenképe ép229
