Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Emberi tapasztalás - istenélmény
istenélményrö! tanúskodnak. A felmérések azt kívánják, hogy az istentapasztalást az ember pozitív életeseményeiben kellene jobban elmélyíteni; hogy megtalálja Őt a munkában és a pihenésben, kreativitásban és sikerélményben, az élet értelmének megfogalmazásában. Keresse őt a felelősség és a döntés idején, a boldogság perceiben, a szépség és a harmónia felismerésében és hogy főleg alapvető igényében, a szeretetben; sőt a csalódott szeretet- ben is mindjobban rátaláljon az Istenre. Az ilyen Isten-érzékenységre beállított ember számára már bármilyen helyzet és állapot Őt tükrözheti. „(gy például megnevezzük őt a fényből kiindulva: mint aki önmagában világos és minden mást megvilágító, izzó és meleg, de ő van a fény ellentétében is: mint, aki az eleven éjszaka, a rejtegető titokzatos teremtő sötétség. Egy másik kép a világos, tiszta, mindent átfogó és tevékenységével irányító égnek a tágasságából származik. Eszerint az Isten a fénylő felség, a magasban uralkodó, — de benne van az ellenképében is, a rejtett, mélybehatoló csendes barlangban. Eszerint ő az, aki a világ és a szív közepében lakik és onnan tartja fenn a létezőt a semmi fölött. Isten képei a szív, a szellem, a lélek gazdagsága, mindaz, ami túláradó, virágzó és gyümölcsöthozó, — ugyanakkor a sivatag, az üres, a mozdulatlan, a magányos is. Isten képe az atya, aki nemz és ajándékoz, — de a gyermek is, aki kezdődik, gyarapodik, örökséget kap és jövője van. A király, aki dicsőséges, gazdag, bátor és híres, — de őt tükrözi a szegény is, a kiszolgáltatottsága és az üres kezei fönségével. .. és így haladhatunk tovább. Ezek a képek a lét ősi alapjaiból származnak és egy-egy tekintetet nyitnak az Istenre" — így tanította Romano Guardini.16 A döntés az életünk legtudatosabb tevékenysége, a személyes felelősség, a nagykorúság kifejezője. Lényegében választás: hivatásban, élettársban, jóban vagy rosszban. Az „dönt”, aki tudatában van lépése következményének, ezért a felelősség és az elkötelezés pillanatát jelenti számára. „A döntés az a sajátos szituáció, amelyben az ember szembetalálja magát a legfőbb felelős Személlyel, a Te-vel egy soha meg nem ismétlődő egyedülálló pillanatban" — így fogalmazza meg Joseph Fuchs. Az elkötelezés, bármilyen nyomorúságosnak is érezzük magunkat, bizalmat követel, kitárja az embert a reményre. Gabriel Marcel ilyen helyzetben a reménynek ontológiai értelmet tulajdonít, mivel segítségével átléptük az öntapasztalásunk korlátain, és az abszolút Reményhez, a végtelen Személy felé tárulunk. Ezért az útonjárók minden kis, reményteljes döntése az üdvösségünk végső Reményét is magába foglalja (Homo viator. Paris 1945. 147. o.). A döntés magán hordja a hűség karakterjegyét. Nagykorúságunk jele, — hogy bármit vállalunk a „legkisebbik felé" éppen úgy, mint a nehéz és sorsdöntő helyzetekben, — érezzük feladatunk súlyát. Vannak visszavonhatatlan döntések. Ilyenkor a „döntés állapotát" hordoznunk kell egy életen át. A haza ügyében, az emberélet védelmében, az erkölcs területén számos döntésből nincs visszaút. Fokozottan érvényes ez Isten ügyeire, ahol nem a külső fórumok, hanem a lelkiismeretünk előtt kell számot adnunk. Ezeknek a döntéseknek az ereje mostanában mintha ellazult volna. Innen ered az is, minden emberi esendőség megértése mellett, hogy annyira tartózkodók maradunk a hivatásukat cserbenhagyó papi emberekkel szemben. Hiszen az egyházi közösségük bizalma, anyagi és erkölcsi támogatása nevelte ki őket. Erről emberileg is kötelesek számot adni, mint minden más társadalmi szervezetben. Nem a nőtlenség feladása, a család iránti esetleges vágy jogos vagy jogtalan indokolása, hanem az a könnyedség okozza a botrányt, ahogy Istennek adott döntésüket feladják és utána többen is olyan személyi nagyrabecsülést, anyagi ellátást kívánnak ugyanazon a területen, ahol ilyen jelleggel lelki vonatkozású és bizalmi kérdésekben már kétséges, hogy hiteles irányítóként tudnának helytállni. Az ember nehéz helyzetekben sokszor átéli, hogy a maga erejéből képtelen volna sokmindent megoldani, — viszont a magabízókat éppen esésük térítheti vissza az Istenhez. Megrendültén könyörögnek az Úrhoz: „Könyörülj, Uram, rajtam, mert gyönge vagyok!” (Zsolt 6,3), — és Ő így válaszol: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erőm gyöngeségedben lesz teljessé!” (2Kor 12,10). Akik korábban nem sokat hallottak Istenről, gyakran azt vallják, hogy a szeretetben találtak rá. Arnold Toynbee, korunk egyik legnagyobb történésze a szeretetet az élet elsődleges céljának tartja: „A szeretetnek feltétlen értéke van, — ez ad értéket az emberi életnek, sőt úgy tűnik, az emlősállatok és néhány madárfajta életének is. (A többinek talán még nem is ismerjük az életét?!) Hiszem azt, bár tudom, hogy ezt nem lehet kimutatni, hogy a szeretet, — ahogyan ezen a bolygón közvetlen tapasztalás útján az élőlényekben felismerjük — teljességében, mint szellemi Jelenlét áll a mindenség mögött...”6 Gabriel Marcel a Létteljesség felismerésének „egzisztenciális kétségtelenségét" a szereiéiben találta meg: „Arra, hogy mi vagyok, nem tudok válaszolni, de amennyiben Én-nek gondolom, már egésznek tekintem magam és ilyenkor a legmélyebb valóságom közvetlenül és 220
