Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Emberi tapasztalás - istenélmény
kétségtelenül jelen van számomra ... Ez azt jelenti, hogy nem önmagomban és önmagomnak vagyok, hanem kinyilvánítom magam a Másik felé, — aki nemcsak birtoklásom tárgya, — hanem Személy: Ö a Tel Ezzel a felismeréssel leszek nyitott a végtelen Te, az Isten számára is" (Geheimnis des Seins, Wien, 1952).17 „Az ember a Másiknak nem az egyes tulajdonságait szereti, hanem benne a teljességet keresi, a Végsőt ragadja meg ... a másik ugyanezt tapasztalja és ezzel biztonságot teremtenek egymásnak ... A találkozás benső megtapasztalásában jutnak közel a lét őseredetéhez ... A szeretet jellemzője a felülemelkedés, benne elébe vágtunk a lét Egészének, meg- izleltük a végső Beteljesülést. Az átélt önfelülmúlásunk valami Végtelenre céloz, — az abszolút Létre, mint saját beteljesedésünk feltétlen Feltételére irányul. A jelenlévő szeretett Személy a mindenség lesz számomra, nyitott és mérheteten, — és ezért többet jelent számunkra, mint, ahogy előttünk áll: Előfutár lesz, akinek véges életében tárult fel számunkra a transzcendens Többlet, a dinamikus Határtalan" (Geheimnis des Seins, Wien, 1952). Hasonlóan éli át Karl Rahner: „Amikor egy ember megtapasztalja a személyes szeretetet, boldogságában rádöbben arra, hogy a másik a feltétlen és az abszolút igényével fogadta. A szeretett személy jól látja saját esendőségét és önmagában semmi okot sem talál a másik szeretetigényének a betöltésére, de arra sem, hogy ő miért fogadja úgy a másikat, mintha létfüggésben volna tőle. Voltaképpen mind a ketten a szeretet abszolút alapját keresik és abban bíznak. Aki mindegyikük gyarlóságát felülmúlja, Akivel egyek és mégis végtelenséggel különböznek tőle (Schriften zur Theologie IX. Einsiedeln, 1970. 160 skk). Másutt még határozottabban fogalmazza meg: „A valóban személyes szeretetben mindig a Feltétlent állítjuk, amely a szerelmesek esetlegességén túlmutat. Ha őszintén szeretik egymást, állandóan teljesebbé válnak és így olyan Cél felé törekednek, amely a nem kijelölhető és véges világba tartozik, hanem túlmutat rajta (Glaube, der die Erde liebt, Freiburg, 1966). így már nyilvánvaló, hogy szeretetünk akkor iesz csalódott, ha „bálványt" szeretett. Aki a szeretett személyben úgy keresi a Teljességet, hogy megreked nála, az úgy jár — Anthony Bloom hasonlata szerint — mint, akit elvakít egy színes üvegablak pompája és megfeledkezik a napfényről, amely az eddigi szürkeséget felragyogtatta. „A szeretetünket abban érheti csalódás, hogy az a Te, akinek Énünk önzetlenül átadta magát, csak tárgyként kezeli. Ilyenkor joggal mondhatjuk: Megcsalt engem, visszaélt bizalmammal...” (G. Marcel: Journal métaphysique, Paris, 182. o.). ,,Az emberi szeretet önmagában tehát semmi, meghazudtolja önmagát, ha nem rejt végtelen lehetőségeket önmagában. Feltétel nélküli, abszolút bizonyosságon nyugvó szeretet csak ott lehetséges, — ahol a másikat — akit valóban szeretek, — Istenben szeretem” (uo.). Ezért annak, aki a Végtelent megtapasztalta, nagyigényűnek kell lennie, ki kell tárulkoznia a Végtelen számára: Amikor mór nemcsak egy személy, hanem mindenki Más számára is nyitottak és hozzáférhetők lettünk, akkor éljük át önzetlenül az önajándékozás élményét, a mindig teljesebb nagylelkűséget. Ennek a boldog megtapasztalása annak a fénynek lesz kiáradása felénk, amely az Egyetlen, maga a Fényesség, Akiről a kinyilatkoztatás mondja: Én vagyok a Világosság! (Geheimnis des Seins, Wien, 1952) Egy bibliai istenélmény Szemléljük Jákob harcát az Úrral! (Tér 32,22—23) A bibliai embereknek mélységes vallási élményeik voltak. Ezeket történetekbe, zsoltárokba foglalták. A folytonosan továbbadott jelenetek és képek közvetítették az Isten „fascinans et tremendum” — megigéző és megrendítő — megtapasztalását és mindig nagy érzelmi elragadtatást váltottak ki. Ez a hatás késztette a szövegek áthagyományozását és újraélését generációkon keresztül. így valóban „szent" a Biblia szava. A Szentirás tehát sajátosan keleti igazságközlési forma, amely nem csak az események felületes adatait közli, hanem annál többet — benső átéléseket, őstapasztalatot, lelkivilágot. Aki ma — a jungi kultúrpszichológia feltárásai után is — ezeket a leírásokat levegőbe lógó mítoszoknak tartja, éppen úgy mellé fog, mint aki dokumentanya- gokat keres bennük. Ezek történeti szituációkba helyezett benső istenélmények. A Szentírásból kidolgozott élménymeditációk nem pótolni akarják a hiteles kinyilatkoztatási exegézist, hanem a nemismerők számára is emberközelbe hozzák és bemutatják, miként élték át akkoriban a kinyilatkoztató Istennel történt találkozást.18 Izsáknak hosszú várakozás után ikrei lettek. Születéskor a második fiú bátyja lábába kapaszkodott, hogy visszatartsa az elsőségtől. Ezért kapta a Jákob nevet: „aki a másik sarkát fogja". Ez a szókép azonban ravaszkodót, csalót is jelentett. Jákob anyja kedvence, elmélyedő és ambiciózus gyermek volt. Már korán nagyra tartotta Ézsau elsőszülöttségét, ami nemcsak több örökséget jelentett, hanem viselője isteni jogon a család papja lett, akinek utó221
