Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Emberi tapasztalás - istenélmény
Misztagógia, mint az Isten megtapasztalásának természetes útja Mivei a vallásos környezet és képzés ma világszerte mindjobban összezsugorodik, ezért egyre inkább szükség van a hagyományos kereteken túli isten-tapasztalás közvetítésére. Olyanra, amely az egyes vallásoknak, így a katolikus vallásnak a zárt rendszerén kívül is képes lesz az istenkapcsolatot előkészíteni.10 Természetesen ez még nem maga a hit, nem is á misztikus átélés kegyelmi ajándékának a pótléka, hanem a lelki talaj természetes előkészítése a Szentlélek számára. Ezért példáinkban sem a klasszikus szentekre vagy a kereszténység nagyjaira hivatkozunk, hanem azokra, akik napjainkban fogalmazzák meg élményeiket. A misztagógia eredetileg a misztériumvallások beavatását jelentette, az egyházatyáknál pedig a hit és a szentségek misztériumába bevezető katekéziseket. Mai értelmét Karl Rahner fogalmazta meg a transzcendentális felfogás szerint: „A misztagógia az istenmegtapasztalásnak az az útja, amely az ember benső titkából indul ki és transzcendens tapasztalásain keresztül elvezet a lét végső titkához, az istenhez.”11 A tapasztalást sokáig szembeállították a megismeréssel. Ma az átélés során létrejött felismerési módot nevezzük tapasztalásnak, amely az ismeret közvetlen megragadásával az egész embert megrendíti. Az érzelmek hullámzása, a vágyak feltörése kihat az egész testre és az öröm, a megrendülés jeleit tükrözi: elpirulás, kiáltás, szemek csillogása, vagy elsápadás —• mindezek egészen az ájulásig vezethetnek. Antoon Vergote a pszichológia nyelvén a tapasztalást olyan megismerési módnak nevezi, amely a jelentéseket és az értékeket érzelmi módon ragadja meg, de azok alapját mindig a valóságból veszi.I2 Ez az érzékek és érzelmek világába hatoló megismerési mód kiterjeszti, de egyszersmind összefogja a megismerhetőség különböző területeit, és az ember egyszerűen „belátja" azt. Mivel a „belátás” nem tisztán intellektuális folyamat, anyagi jellegű „tapasztalati maradékot” is hordoz magában, és ezért ismételten revízióra szorul.13 Az ember főleg önmegtapasztalása útján képes maga előtt igazolni, hogy amit megismer, az valóság. Az értelem dinamizmusát azonban nem elégítik ki a résztapasztalások, hanem mindig további belátásra serkentik, mert az ember a Létet a teljes összefüggésében szeretné látni. Az ilyen belátást az az öröm kíséri, hogy „Én vagyok az”, aki megtapasztaltam ... Ilyenkor az embert elárasztja az Én nyilvánvalóságának az érzése és benső biztonságot ad neki. Ugyanakkor az ember látja esetlegességét is, de ez nem jelent számára áttörhetetlen akadályt, hanem a Feltétlen igenlését, a transzcendens Végtelen átélését készíti elő: „Az ember mindig újabb csalódásra született mértéktelen- ség ... szinte csak akkor ember, ha állandóan csődöt mond annak, ami legbensőbb énjében szeretne lenni. Akaratunk és vágyunk mindig ki van feszítve a mérhetetlen igények és a nevetséges megvalósulás végletei között... Az ember úgy érzi, hogy alul marad, de ezzel a felismeréssel máris felülmúlta magát, mert Énjének legbensőbb mélyéből egy fénysugár megtalálja a kivezető utat és szétárad a világ felett, úgy, hogy már r.em a dolgok és események zűrzavarának, hanem az Ősiét eredeti egysége ajándékának tűnik. Ezekben a pillanatokban a legközönségesebb dolgok is az örök Szépség vízióját közvetíthetik hozzánk. . .”14 Az ilyen átélések végső következtetését mondja ki Joseph Maréchal: „A Feltétlen, az Ab- szolutum már eleve lefoglalta az emberi értelmet és minden szétszóródó keresésben csak reá irányulhat... A végtelen Lét benne van minden röpke gondolatban, apró meglátásban és ez a Teljességvágy adja meg dinamizmusunknak azt a sodrását, amit a rohanó folyónak a tenger vonzása".15 A Teljesség ilyen megtapasztalásai nagy megrendüléssel és azzal a benső bizonyossággal járnak együtt, amellyel szent Pál tanított az athénieknek az ismeretlen Istenről: „A világot és a dolgokat teremtő Isten ... ad mindenkinek életet... hogy keressük, hátha rátalálunk, míg utána tapogatódzunk, hiszen nincs messze egyikünktől sem: Benne élünk, mozgunk és vagyunk!” (ApCsel 17,25—27) Mikor, hol tapasztalja meg a mai ember az Istent? Körkérdéseket tettek fel, hogy ki, mikor gondol Istenre. A nagy átlag Istenre bajban-ne- hézségben, katasztrófa és gyász esetén szokott gondolni, majd a vallási szertartások és az ünnepek, főként karácsony kerültek a sorrendbe. Tehát úgy is mondhatjuk, a segítő-vigasztaló Isten, a vallások Istene, a család- és emberközelségben kialakított istenkép van előtérben. Az is kitűnik a statisztikából, hogy sokan megrekedtek a gyermekkori hitismeretük istenképénél, mely később gátolja a szabadabb, átfogóbb istenkeresés útját. Olykor éppen a nemvallásos, irodalmilag művelt, átélésre érzékenyebb egyének sokkal szélesebb változatú 219
