Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Vida Tivadar: Miért probléma ma a kinyilatkoztató Isten?
(Nostra aetate, 4. p.). Ezért a zsinat utáni teológia szakkifejezése lett a „zsidó-keresztény kinyilatkoztatás" elnevezés, ami Isten üzenetének fokozatos, folyamatos összefüggését szemlélteti, (idézi a szerk.) — 7. E. Fackenheim: God's Presence in History. New York — London, 1970. — Risuma ve-haspaata sei ha-Soa bechajjé Jahadut zemanénu. Hadoar Vol LI I. No. 24. New York, 1973. — 8. £. Berkovits: Faith after the Holocaust, New York, 1973. Vida Tivadar MIÉRT PROBLÉMA MA A KINYILATKOZTATÓ ISTEN? (A XX. századi protestáns hittudomány kérdésfeltevései) Bármilyen kérdés megértését nagyban elősegíti, ha ismerjük keletkezésének, felvetődésének történetét. Sőt, az utóbbi nem egyszer magában rejti a kérdésre adható válasz egy-két elemét. Ha a címben megadott problémakörből való írásműveket olvasunk, vagy előadásokat hallgatunk, a történelmi háttér két mozzanatára kell felfigyelnünk. Az egyik a XVI. század reformátorainak alapvető teológiai törekvése. A másik a miénket közvetlenül megelőző évszázad protestáns hittudományának domináns beállítottsága. Az előbbit ma már nemcsak negatívumaiban látjuk, hanem abban a pozitív célkitűzésben is, amely a vallásos hitet közvetlen emberi élményszerűségében, a századok során felhalmozódott nyelvi, bölcseleti, hatalmi közvetítő rendszerek teljes vagy részleges kiküszöbölésével kívánta lehetővé tenni. Ami pedig a XIX. század protestáns teológiáját illeti, annak egyik „nagyja” Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher (1768—1834), aki úgy határozta meg a vallást, mint „érzéket és hajlamot a végtelen iránt”. Tartalmilag ezt a „jámbor öntudatot" jellemzi az Istentől való „feltétlen függőség érzelme”. Ma úgy mondanánk, hogy az embernek mint teremtménynek egzisztenciális viszonya Istenhez. Megvalósul a Szentlélek működése által az egyház életében, s a hívőnek ebben az életben való részvételével. Mindez megelőz mindennemű dogmatikai állítást. A hit, vagyis a keresztény lelkűiét („Gesinnung") hajtóereje minden cselekvésnek. Mielőtt Schleiermacher 1810-ben elfoglalja az új berlini egyetemen a tanszékét, olyan történelmi tudományágnak minősíti a dogmatikát, amelynek az a feladata, hogy korhoz kötötten adja elő a hit lényegét. ■—• A dogmatikáról vallott felfogását talán senki sem vitte keresztül oly következetesen, mint Adolf Harnack (1851—1930), aki az erkölcsi haladásba vetett hit terén sem maradt el mögötte. A kereszténység lényegéről tartott híres előadássorozatában nagy optimizmussal vallotta, hogy „a közülünk gyengédebben és ezért prófétikusabban érzők nem tekintenek többé a szeretet és a béke országára mint merő utópiára”. Ez után hideg zuhanyként hatott, hogy ő fogalmazta meg II. Vilmos császár 1914. aug. 4-i háborús szózatát népéhez, majd néhány nap múlva 92 társával együtt aláírta az úgynevezett intellek- tüellek manifesztumát, s ebben elkötelezte magát a kormányzat háborús politikája mellett. E pálfordulás hatására tanítványai közül Karl Barth így emlékszik vissza: „Megzavarodva magatartásuk miatt észrevettem, hogy többé már nem fogom tudni követni erkölcs- és hittudományukat, sem a bibliamagyarázatukat és történelemszemléletüket, s hogy a 19. század teológiájának, legalább is számomra, nem volt többé jövője”. Barth (1886—1968) akire Har- nackon kívül különösen Wilhelm Herrmann marburgi professzor volt nagy hatással, tanulmányai befejezésével csakhamar Safenwilben, az Aargau-i kanton (Svájc) egyik iparosodó községében lesz plébános. Maga írja később: „Igen, plébánosi feladatköröm válságából jutottam el odáig, hogy kiélezettebben vettem a Biblia megértésére és megmagyarázására irányuló igyekezetemet”. A mindennapi élet és az evangélium közti feszültség Barthnál ebbe a kérdésbe torkollt: Hogyan lehet megérteni és megértetni ma a Szentirást? „Mint teológusoknak Istenről kell beszélnünk. Mi azonban emberek vagyunk, s mint ilyenek nem beszélhetünk Istenről ... Ez a mi szorongásunk. Emellett minden egyéb gyerekjáték” — írja le akkori lelkiállapotát Barth a Szentírást vizsgálva rájött, hogy annak „tartalmát éppen nem alkotják az Istenről való helyes emberi gondolatok, hanem az emberről való helyes isteni gondolatok. Nem az van a Bibliában, hogyan kell nekünk beszélnünk Istenről, hanem az, amit ő mond nekünk... Isten szava található a Bibliában”. A kiindulópont számára „Dominus dixit” — az Úr szólt! Miután pedig Isten szólt, kinyilatkoztatást adott az embereknek, semmiféle teo-logiának (= Istenről való beszédnek) sincs értelme, ha az nem alapul az ő szavának hallgatásán, kibetüzésén és kifejtésén. 211 kUtk
