Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Vida Tivadar: Miért probléma ma a kinyilatkoztató Isten?

E szellemben írja meg a safenwili lelkészlakban híres kommentárját a Római levélhez. Az 1. kiadás 1918-ban jelent meg, a 2. teljesen átdolgozott, amelyből a mű voltaképpeni hatása kisugárzott, 1921-ben. Könyve nem szokványos értelemben vett kommentár. Szerzőjének nincs érzéke irodalom- és történetkritikai kérdések iránt, őt csak a „dolog" maga: az írás tartalma érdekli. Ez a tartalom maga a végtelen Isten, és Barth szinte prófétai lendülettel ír róla. „Isten, a tiszta határa és a tiszta kezdete mindannak, ami vagyunk, amink van és amit teszünk, végtelen minőségi különbségben állva szemben az emberrel és minden emberivel, soha és semmikor sem azonos azzal, amit mi nevezünk Istennek, amit mi élünk meg, sejtünk és imádunk Istenként. Ö a feltétlen Állj! minden emberi nyugtalansággal szemben, és a feltétlen Előre! minden emberi nyugalommal szemben. Ő az Igen a mi Nem-ünkben, és a Nem a mi Igen-ünkben, az Első és az Utolsó, s mint ilyen az Ismeretlen, de soha és semmikor sem az egyik a többi nagyság között az általunk ismert középen. Isten az Úr, a Teremtő és Megváltó — ez az élő Isten!"

Joggal nevezik Barth teológiáját a „krízis teológiájának". Maga a krízis szó is megtalálható a „Római levél" csaknem minden oldalán, e szó teológiai értelmében, mely szerint Isten kinyilatkoztatása megítélése a világnak. Isten s az ő szava fölötte van az emberi hallgatónak, magyarázónak, teljesítőnek egyaránt: ő a bíró és a mérce, tehát életünk minden pillanata „ítélet alatt" van. Azok a szavaink is, amelyeket Istenről mondunk. Barth előszeretettel idézi Kálvin mondását: „Finitum non capax infiniti” — A véges nem képes a végtelen (befogadására).

Dehát akkor hogyan szóljon mégis a véges ember a végtelen Istenről? „Beszélhetek-e egyáltalán másként, mint úgy, hogy az egyik szónak megint meg kell szüntetnie a másikat?” — sejteti a választ a „Római levélben". E dialektika miatt szokás Barth teológiáját dialektikusnak nevezni. Barth maga úgy jellemezte egyszer a dialektikus módszert, mint egy keskeny sziklagerincen végzett túrát, amely közben nem szabad megállnia annak, aki nem akar jobbra vagy balra lezuhanni. — Világos azonban, hogy éppen a rómaiakhoz írt levelet kommentálva nem feledkezett meg arról, hogy Isten ítélete nemcsak elmarasztaló lehet, hanem felmentő is. Sőt, Istennek Jézus Krisztusban megnyilvánuló gyakorlatában a megkegyelmezés felülmúlja az elmarasztalást. Mégis „mi mélyebben vagyunk a Nem-ben, mint az Igen-ben, mélyebben a bírálatban és a tiltakozásban, mint a naivitásban, mélyebben a jövő utáni vágyban, mint a jelenen való részvételben” — írja. E felismerés megtartatja velünk a már említett végtelen minőségi különbséget Isten és az ember között. Csak azok, „akik tiszteletben tartják Isten tekintélyét, és megőrzik a tőle való távolságot, élnek Istennel”.

Ezért ellenszenves annyira Barth szemében minden, ami állandó és közvetlen összeköttetést (,,religio"-t) jelent Isten és ember között. Szerinte a vallás alkotja a hitnek legszélsőségesebb ellentétét. Mivel a kereszténység és az egyház a vallásnak legmagasabb foka, valláskritikája hatványozottan fordul szembe vele. A „szervezett vallás” Barth szerint a világ kezdetétől fogva „többet tett az istenkérdés elaltatásáért, mint ébrentartásáért”. Ennek ellenére szükség van egyházra, mert itt van az evangélium, amit hirdetni kell az embereknek, s ez nem megy szervezet nélkül. A keresztény ezért nem lép ki egyházából, hanem megmarad benne, de „teljes és égető tudatában az evangélium és az Egyház közötti végtelen ellentétnek”. Barth számára nem létezik úgynevezett természetes vallás vagy kinyilatkoztatás. Gyanús a szemében minden kapcsolat, amit Isten szava és az emberi hagyományok vagy értékek között igyekeznek létesíteni. Ez utóbbiak felé hidat építeni kívánó úgynevezett közvetítő teológia (= Vermittlungstheologie) képviselőivel szemben elfoglalt határozott álláspontja nem maradt meg elméleti síkon.

Amikor az 1933-as hatalomátvételt követően a német evangélikus egyház hivatalos szárnya a kereszténység és az úgynevezett népiség kapcsolatáról hallatott szirénhangokat, a hitvalló egyház az ő tanácsára és hatására fogalmazta meg 1934-ben a Barmen-i Hittudományos Nyilatkozatot. Ennek első tétele mintegy sommázza Barth teológiai nézeteit. „Jézus Krisztus, ahogyan a Szentírás bizonyságot tesz nekünk róla, Isten egyetlen szava, amit hallgatnunk kell, akiben életünkben és halálunkban bíznunk, és akinek engedelmeskednünk kell. Elvetjük azt a hamis tant, mintha az egyháznak el lehetne és kellene ismernie Istennek ezen egyetlen szaván kívül és emellett még más eseményeket és hatalmakat, alakokat és igazságokat igehirdetése forrásaként mint Isten kinyilatkoztatását.” Bátor és bátorító hang a maga helyén és korában I

Más kérdés, mennyire igazolható, és mennyire képes Barth egész teológiai vonalvezetése szédelgés és zuhanás nélkül haladni azon a bizonyos gerir.cvonulaton, amely isten kinyilatkoztatásának hegylánca. Hans Urs von Balthasar, Barth egyik kiváló ismerője szerint ő e gerinctúrán állva maradt, és lezuhant baloldalt, — vagyis a Nem erősebb nála az Igen-nél. Heinrich Fries is rámutat, hogy az a vallásfogalom, amit a múlt századi anyagelvű bölcselettől vesz át és támad, nem fedi a vallás lényegét. A vallásokban az igazság keveredik a téve212