Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Congar, Yves: Az egyház mint az üdvösség szentsége
den élő ki akarja magát fejezni, másban úgy akar létezni, mint önmagában, azaz mással akarja befogadtatni, elfogadtatni önmagát. Az Isten is közli, valamiképpen megsokszorozza önmagát. Ez természetesen nem azt jelenti, mintha több isten lenne, hanem azt, hogy az Atya kifejezi önmagát a Fiúban, aki az Ö „képmása”, „karaktere”, „Igéje”, „lényegének pecsétje", dicsőségének „ragyogása”. Ezek biblikus kifejezések, és ha az örök Igére vonatkoztatja az ember őket, alig mer szimbólumot említeni. De éppen azért, mert ez a kifejeződés az Igének örök tevékenysége, — a megtestesülésben csak Ö lehet az Atya képe, visszfénye, kinyilatkoztatása: „Fülöp, aki engem lót, látja az Atyát is” (Jn 14,9).16 Amint minden okozat valamiképpen hasonlít az okhoz, ebben az értelemben — mivel az Ige az Atya képe, — csak rajta keresztül nyerhetik el a teremtmények Isten epifánikus értékét. Igaz, mi csak a „szó könyvéből" tudjuk megérteni a „teremtés könyvét”, — és azt is Jézus Krisztus világosságának fényében érthetjük meg igazán.17 így egyik könyvről a másikra haladva Jézus Krisztusban felfogjuk azt a végső értelmet, amit az Isten akart, és az egyház megjelenít számunkra: az Isten atyaságát és a fiák leszármazását Jézus Krisztusban.18 Ha a teremtett dolgoknak az általános szentségi és epifánikus — Istent megjelenítő — értéke az isteni létezésben ennyire célszerűen megalapozott, akkor az emberi állapot is megkíván egyfajta szentségi struktúrát. Ennek legnyilvánvalóbb jele: a beszéd csodája. Mi ehhez annyira hozzászoktunk, hogy már nem is csodálkozunk rajta. De valójában milyen megdöbbentő folyamat?! Egyik szellem közül valamit a másik szellemnek a levegő rezgésével, ami egy élő leheletféleség és amit mégis húsból való száj, nyelv és ajak alakított ki. így jól szemléltethető, hogy a szellem egyesülhet az érzékelhetővel, beletestesül az anyagba, hogy megvalósítsa a szellem célszerű tervét. Eszköze lesz az akaratnak, . .. „intendere ..azaz a célra irányul, létrehoz egy átviteli módot, mintegy telefonhuzalt. Ilyen az egész emberi állapotunk. Az ember ezzel nem erőszakolja magát rá az Istenre, hiszen az Isten alkotta ilyennek, mintegy saját benső létezésének a visszfényét. Ezért adta számunkra ezt az utat, amikor önmagát közölte velünk, kinyilatkoztatta szándékát. Alexandriai szent Kelemen jól ismert szavai szerint: „Amint az Isten akart egy várost, és ezt világnak hívják, éppen úgy szándékolta az emberek üdvösségét, és ezt egyháznak nevezik”.19 Így lesz érthető számunkra, hogy az Isten beiktatta a kegyelem szövetségét a teremtés és történelem szövedékébe, kiválasztott bizonyos érzékelhető valóságokat a mi világunkból, hogy ezek eszközei legyenek a kegyelem szövetségének. Ilyenek lehetnek maguk az emberek, lehet saját áldozatunk, sorsunk vállalása, mint Ábrahám esetében. Lehet kegyelemközvetítő egy nép, emberi szavak, gesztusok, olyan érzékelhető anyagok, mint a kenyér, a bor és az olaj. Lehetnek olyan kiemelt emberek is, akik arra kaptak hivatást, hogy mások számára Isten eszközei legyenek. £s végül, ha „Istennek úgy tetszett, hogy az emberek nem egymástól elkülönítve kópiák meg megszentelődésüket, és üdvösségüket. .. ” (LG 9), hanem társadalmi, közéleti és kollektív eszközök segítségével, — akkor megérthetjük azt is, hogy Isten vagy Krisztus egy intézményt alapított, — a szó legjobb értelmében, — hogy mintegy átfogó szentsége legyen szövetségének és a mi üdvösségünknek. Ez az egyház! De hogy az egyház valóban üdvösségünk szentsége lehessen, ahhoz szükséges volt, hogy Isten előbb személyesen egyesüljön az emberiséggel. Emberi testet öltött és így lett üdvösségünk szentsége: a mi Urunk Jézus Krisztus. „Jelről és eszközről” beszélünk. Valóban ez a két érték az, ami együtt jár a szentség fogalmával. A szentség a jelek nemébe tartozik. Szent Tamás elve megvilágítja a szentségről szóló tanulmányában szellemi okságuk értékét.20 Ha egy szentséget olyan kettős síkú valóság szolgálatára alapítottak, ahol az egyik látható, a másik láthatatlan, ez csak három módon valósulhat meg: — mint a valóság lényegi egysége, — mint jelentés, — és mint okság. A látható és láthatatlan egyesítése első módon Jézus Krisztusban történt, és közvetlenül számunkra az eukarisztiában. A nagy szentségben pedig, az egyházban, valamint a hét szentségben általában, a kegyelem valósága eszköz és jelentésszerü okozatként van jelen számunkra.21 Ebben áll röviden az egyház szentségi természete, és bár itt nincs lehetőség részletesen felsorolni az igazolás módjait, de mindez elegendő ahhoz, hogy lelismerjük a szentségi valóság analógiás jellegét, amely tágabb értelemben Isten minden üdvöthozó tettének a formája, amennyiben ez nyilvános és közösségi jellegű: amint a szó is kifejezi a természet mélyén rejtőző valóságot. 10 10 Teológia 145
