Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Congar, Yves: Az egyház mint az üdvösség szentsége

reá: „Az egyházat az Isten küldötte az emberekhez, hogy az 'üdvösség szentsége’ legyen... Az egyháznak missziós lelkületűnek kell lennie és lényegében az is. (1) Itt a misszió, a küldetés fogalmát úgy használjuk, amint a Szentháromságtanban beszélünk a Fiú és a Lélek küldetéséről.2 Ez szentpáli értelemben a misztérium logikája és csak így hozhatjuk kapcsolatba az egyháznak, mint az üdvösség szentségének a küldetését Krisztus húsvétjával, amely viszont a Szentlélek ajándékaival válik teljessé.3

Az egyház feladatát a világban a Gaudium et Spes körlevél tárgyalja: „Bár az egyház segítségére van a világnak és sokat is nyer tőle, mégis arra az egyetlen célra törekszik, hogy elérkezzék Isten országa és megvalósuljon az emberiség üdvössége. Egyébként minden jó, amit Isten népe földi vándorlása idején az emberiség családjának nyújthat, abból ered, hogy az egyház az „üdvösség egyetemes szentsége", mely kinyilvánítja és meg is valósítja Isten emberszeretetének titkát: mysterium amoris Dei erga hominem manifestans simul et operans" (45). — Itt a zsinat nemcsak a szentségnek, hanem az üdvösségnek is átfogó értelmét használja, amely földi és örök boldogságunkat egyaránt magában foglalja.

Az üdvösség szentségét tehát Isten népe hordozza magában. Ebből érthető az is, hogy miért van az egyház alávetve olyan sokféle emberi nyomorúságnak, gyengeségnek, bűnnek. „Bár az egyház a Szentlélek erejével hű menyasszonya maradt Urának és a világban mindig az üdvösség jele volt, — mégis jól tudja, hogy hosszú történelme során tagjai között voltak papok és hívek, akik hűtleneknek mutatkoztak Isten Leikéhez... A Szentlélektől vezetett egyház azonban szüntelenül kéri fiait, hogy tisztuljanak és újuljanak meg, hogy Krisztus fénye jobban tündököljék az egyház arcán ...” (43). A zsinati tanítás ezen alapvető gondolataiból mozaikszerűen tevődik össze az egyház mai képe.

Az „üdvösség szentsége" tanításának rövid története

Az egyháznak, mint az üdvösség szentségének az eszméjét már a XIX. és XX. század katolikus teológiájában felleljük,4 ahol ugyan még nem rendszerezett, de annál kifejezettebb. Jelen van az 1. Vatikáni zsinat szövegében és a pápák hivatalos tanításában is, de távlatában és feltételében nem azonos a 2. Vatikáni zsinat elveivel. Az 1. Vatikáni zsinat két dogmatikus konstituciót hirdetett ki, és mindegyikben utalást találunk kérdésünkre.

A Del Filius konstitució a katolikus hitről szól. (1870. ópr. 24.) Alaptörekvésében elsősorban a racionalizmussal és a növekvő hitetlenséggel szemben védekezik és ezért nemcsak a hit természetfelettiségét, hanem ésszerű hihetőségét is bizonyítani akarja.5 Igyekszik eltávolítani az ellentétes felfogásokat, főleg amelyek a hit benső megtapasztalására vonatkoznak, — inkább a külső jelek állandó értékét hangsúlyozva. Lacordaire atya és Mgr. Dechamps szerint ezek a külső értékek általános módon felismerhetők abból a jelből, amely maga az egyház.6

A Pastor aeternus, amely az egyházról, illetőleg a római pápa tekintélyéről tanít (1870. júl. 18.), így kezdődik: „Az örök Pásztor, lelkünk igazi püspöke (1 Pét 2,25), miután meg akarta örökíteni a megváltás üdvözítő művét, létrehozta az egyházat amely mint az élő Isten háza, minden hivőt egyesít a hit és szeretet kötelékében ... az isteni Megváltó benne (ui. az egyházban) mint nagyértékű kincset elhelyezte az üdvös tanítás igazságát és a kegyelem bőséges eszközeit azért, hogy mindenki erőt meríthessen belőle”.

Ez az egyházkép kissé sztatikus, és inkább magára az egyházra központosít, mint Krisztusra. Itt még egy eléggé klerikálisán értelmezett egyháztól kapják a hívek üdvösségük eszközeit. Úgy látszik, az egész XIX. századot áthatotta ez a felfogás.7

A két zsinat közötti időben a tanítóhivatal kidolgozta az egyház és Krisztus, — mint Istenfia — kapcsolatának analógiáját, aminek értelmében a megtestesült Igéhez hasonlítva, az egyház is sajátos értelemben emberi és isteni. Emberi oldalról tekintve látható és bizonyosfokú eszközszerepe van, amint Krisztus embersége is „szerve" lett istenségének.8,9

Az a gondolat, amely szerint az egyház saját hatáskörében megőrzi a Krisztustól kapott üdvösséget,10 egyben hangsúlyozza az egyház intézményes jellegét is, mintegy az üdvöthozó kegyelem szilárd letéteményesét. Ebből az is következik, hogy az egyház nem helyezkedhet bele öncélúan ebbe a kegyelmi gazdagságba és szilárd biztonságba. Mindezt ugyanis csak azért kapta, hogy a világot gyarapítsa Krisztus természetfeletti kincseivel. Ebben a tekintetben jól érezhető hangsúlyeltolódás és különbség van a két szöveg között, melyeket húsz év választ el egymástól:

„Az egyház a megtestesült Ige eszköze a megváltás gyümölcseinek szétosztásában, — olyan eszköz, amely sohasem hiányozhat." (Mystici Corporis, AAS p. 207. 1943. VI. 29.)

„Minthogy az egyház Krisztusban van, mint szentség és jel, egyúttal eszköze az Istennel történő meghitt egyesülésnek és az egész emberi nem egységének." (Lumen Gentium 1.)

143