Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A holnap egyháza felé
TANULMÁNYOK Szennay András A HOLNAP EGYHÁZA FELÉ Senki ne gondoljc, hogy a próféta, a jövendőmondó szerepére vállalkozunk, de még csak azt sem, hogy komputereket veszünk igénybe, melyek némi tájékoztatást nyújtanak a várható jövőről. A régmúltat sem hívjuk segítségül, csak a „tegnap” felé vetünk pillantást, hogy a „holnapról” szólhassunk. Alig néhány évtizede, úgy a századforduló körül, még erős szövetségesként áll egymás mellett az „oltár" és a „trón”. A királynak szüksége volt az egyházra, és I— legalábbis úgy tartották — az egyháznak a királyra. Sajnos, a valóság inkább azt mutatta, hogy az egyház a királynak „meghosszabbított karja”, esetleg sajátos „füle” volt. Az úrnapi körmeneten a baldachin mögött magas állami tisztviselők lépkedtek, mellette pedig díszben, alabárddal testőrök. Az ünnepi szentmiséken dísz-tűzzel, puskaropogással „emelték az ünnepség fényét ...” és még sorolhatnák. Mindez ma nemcsak a múlté, de — talán a legidősebbeket leszámítva — csodálkozunk, sőt mosolygunk is rajta. Az egyháznak ma már nincs ilyen külső „támasza”, a holnap egyházának egészen másra keli majd támaszkodnia: egyes egyedül a hitből fakadó belső erőre, tagjainak hivő tanuságtételére. A közelebbi múlt is tanulságos a holnap egyháza számára. Mintegy negyedszázada, a háború befejezése utón, a nagy éhezések és fagyoskodások idején, az elveszettek, a foglyok felkutatásának korszakában, az esetleges újabb háborútól való irtózat éveiben tele voltak a templomok, és számtalan fohász, kérés szállt az ég felé. Azóta sok minden megváltozott. Kezdtünk megnyugodni, jól élni, sőt fokozatosan gazdagodni is. Akinek jól megy sora, könnyen elfelejt imádkozni, — legfeljebb még több földi jóért könyörög. Mintha egyre kevésbé lenne szükség Istenre, istenhitre, egyházra. A jólét lassan a hitnek „konkurensévé” vált. Amit a hit, az egyház „piacra tud dobni”, fel tud kínálni, túlontúl messze tűnik. Pénz, ingatlan, jólét sokkal inkább megragadható valóságok. Pillanatig sem akarunk a szükséges jólét, a megfelelő fokú életszínvonal ellen szólni. Mindezek lehetnek értékek, számos jónak, jótettnek válhatnak forrásává. Azt azonban hangoztatjuk, hogy a hitnek és szeretetnek erejére, olykor áldozatára van szükség, hogy a földi javak valóban az „ég felé” vezessenek, hogy az anyagi értékek soha ne köthessék gúzsba a szellemet, ne szegjék szárnyát a szellemi erőfeszítéseknek. — A holnap egyháza csak akkor lesz „versenyképes”, ha a hitben és a szeretetben válik valóban gazdaggá, ha a hit és szeretet elég erőtartalékot jelent majd számára, hogy áldozatra is ösztönözzön, hogy meg tudjon mérkőzni az öncélú jólét Góliátjával. Az egyre nagyobb jólétben felnövekvő mai nemzedék még több jót, még teljesebb igazságot, még nagyobb gazdagságot kell, hogy a holnap egyháza számára gyűjtögessen. Gazdaggá váló világunkban az értékálló, az értelmes, a szebb és jobb életet csakis a hit kincseit őrző, de azt egyszersmind kamatoztató, és a szeretet tetteiben bővelkedő egyház tudja rríbjd felkínálni a holnap embere számára. Alig egy évtizede, hogy az egyház még imponálóan egységesen lépett fel a 2. Vatikáni zsinaton. A pápa, a püspökök közös fellépése komoly tekintélyt biztosított a kívülállók szemében is. A tanítóhivatal úgy nyilatkozóit meg, hogy tekintélyének biztosítására igénybe vette a papság, a teológusok, sőt a világi hívek segítségét is. És ez jól volt így. Aki féltékeny a tekintélyére, az lassan elveszíti, lejáratja azt. A zsinat egyházában ennek éppen az ellenkezője mutatkozott: a megosztott tekintély és felelősség növelte az egész egyház tekintélyét és felelősségét. — Alig telt el azonban néhány év, világ-, de egyházszerte is a „tekintély válságáról” kezdtek beszélni. Vajon miért? — Talán mert túl sok volt a lázongó és kontestáló, vagy esetleg épp a tekintélyére féltékeny ember az egyházban. Úgy véljük, akadt az előbbiekből és utóbbiakból is. De azt is meg kell állapítanunk, hogy amikor „a tekintély védelmében" újro adminisztratív eszközökhöz kezdtek nyúlni, a tekintély fokozottabb mértékben került válságba. A zsinat teremtette „ablaknyitás” és szabadság atmosz138