Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FIGYELŐ - György Attila: Egyházközségeink a zsinat után
to. Velük, bennük és általuk kezdte meg az Egyház testének, ennek az új struktúrának kiépítését. Ennek az új struktúrának „üzem- behelyezése" Pünkösd ünnepén történt. Azóta is Jézus minden tevékenységét az Egyház által folytatja az idők végezetéig. Nyilvánvaló, hogy isteni bölcsességének jól meg kellett szerkesztenie azt a hajót, amelynek ilyen hosszú útra szól küldetése. Mindezt klasszikus tömörséggel foglalja össze Pro- hászka Ottokár egyik beszédében: „Ha nincs Egyház, nincs Szentírás! Ha nincs Egyház, nincs kereszténység. Ezt teljes, mély meggyőződéssel ismétlem: ha nincs Egyház, nincs kereszténység. Mert elsöpörte volna az isteni magot a szél, azt az evangéliumi gyöngyöt összetörték volna, azt a szelíd mécsest, amely az evangélium olajából táplálkozik, kioltották volna." (összegyűjtött munkái, 13. kötet, 139.) Jézus állította Egyháza élére az apostolokat és a hierarchikus rend kezdettől fogva megelőzte a karizmatikus rendet. Ezt azért is szükséges hangoztatnunk napjainkban, mert gyakran hallani olyan véleményt, hogy a papság, az Egyház nélküli kereszténységé a jövő. A történelem igazolta — mi mást tehetett volna — a krisztusi intézkedés életrevalóságát. Az Egyház megőrizte krisztusi struktúráját és ennek mintájára újakat is alkotott. Ezek „tervező-irodája" nem valami elméleteket gyártó üzemben székelt, hanem a Szentlelket befogadó emberek agyában és szívében. Előbb volt a lelkesedés, előbb volt az élet, és csak aztán alakult ki a hordozó struktúra. Természetesen az új struktúrák születésével együtt jár a régi, időkhöz tapadt struktúrák elhalása is. Ha ez bekövetkezik, káros következményekkel járna ragaszkodni hozzájuk. Sajnos ennek a belátásnak hajnala sok esetben késett és késik. Ezért van az, hogy a kezdetben oly forradalminak induló Egyház olykor megrekedt a konzervativizmus zátonyain. Ilyen megfontolások alapján napjaink lelkipásztora előtt is két út nyílik. Az egyik: az ősi, de biztos krisztusi struktúrák megőrzése és új élettel telítése, a másik: új struktúrák létrehozása. Azt el kell ismernünk, hogy az új struktúrák fölépítése igen nehéz és bonyolult feladat. Létjogosultságuk igazolására időre van szükség. Gondoljunk csak az úgynevezett isolottói kísérletre. Don Enzo Mazzi, a Firenze melletti Isolotto plébánosa a papi élet, a liturgia és az egyházközség átalakításával próbálta megújítani a hagyományos, de egyre apadó hitéletet. Kísérlete nem sikerült, — és ebből is nyilvánvaló, hogy a jogi egyház és a szeretet egyháza kívánatos szintézisét nem könnyű megvalósítani. Igen figyelemreméltó volt az egyik zsinati atya megjegyzése, hogy az Egyháznak ezután a zsinat állapotában kell maradnia. Hiszen a zsinat nem forradalom, nem valami bűvös varázslat, ami máról-holnapra mindent megváltoztat. A zsinat sokkal inkább nevezhető az Egyház önvizsgálatának, amelynek során, először történelmében, a saját démona ellen fordult (Henri Fesquet). Miként az élet minden területén, az Egyházban is nélkülözhetetlen az őszinteség. Rómában még a zsinat idején a következő párbeszéd folyt le egy olasz pap és egy francia laikus hívő között. Milyen százalékban gyakorolják a Rómában élő katolikusok vallásukat? Ezt nem tudjuk, hangzott az olasz pap válasza, de ha tudnánk, akkor sem árulnánk el, mert ezzel csak gyöngítenénk pozíciónkat a kommunistákkal szemben... — Úgy gondolom, ez teljesen hibás szemlélet és a mi viszonyaink között már régen lomtárba került. Nekünk nem egy képzelt egyházközséget kell vezetnünk, hanem egy valóságosat. Joggal írta a neves luteránus teológus, D. Bonhoelter: „Aki jobban szeret egy megálmodott egyházközséget, mint a valódit, az tönkreteszi egyházközségét...” Sajnos mi magyar katolikusok is hajlamosak vagyunk az álmodozásra, és álmodozásunk költözőmadarának két fészke van: a megszépített múlt és a festett egű jövő. Nyilvánvaló, hogy ez azt út nem járható, illetve teljesen terméketlen foglalkozás. A jelen fészkében kell megtalálni helyünket és az adott struktúrákban kifejteni tevékenységünket. A zsinat sokat foglalkozott a világi hívők bekapcsolásával az Egyház életébe. Gasquet bíboros beszélte él, hogy egy plébánostól megkérdezte egy megtérő: mi lesz a teendője az egyházban? Beül a padba, hallgatja a prédikációt, letérdel a gyóntatószékbe és fogadja a föloldozást. — Úgy látszik, tette hozzá a bíboros, a plébános nem merte kimondani a számára talán legfontosabbat : megnyitja a pénztárcáját. A világi hívek bekapcsolása egyházközségeink életébe, minden nehézség ellenére jelenleg legfontosabb feladatunk. Ennek érdekében el kell vetnünk a „klerikális" magatartást és a „szolgálat” szellemében kell munkálkodnunk. Igen sok lelkipásztor az egyházközségi képviselőtestületben a bólintó Jánosok gyülekezetét kívánta látni. Igaz, hogy az Egyház hierarchikus felépítése krisztusi eredetű, de már a kezdet kezdetén demokratikus részvétellel egészült ki. A mai lelkipásztornak az a feladata, hogy inspirálja az egyházközséget. Világosan látnunk kell és tudatosan törekednünk arra, hogy minden tevékenységünkkel — legyen az igehirdetés, hitoktatás, jegyesoktatás, beteglátogatás stb. — élő közösséget kell létrehoznunk. 122
