Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FIGYELŐ - Cselényi István: Nyitott közösség munkálása
Amennyire a papnak személyes istenkapcsolata van, annyiban tud közel vinni másokat is az Istenhez. Itt a következő probléma, illetőleg feladat, hogy a pap semmi újabbat ne akarjon annál, mint hogy az embereket személyes kapcsolatba hozza az Istennel, Hozzá vezesse őket. Ennél újabbat úgy sem lehet kitalálni. A papnak szentnek kell lennie! Olyannak, aki komolyan törekszik a szentségre, ismeri az emberi lelkek mélységeit a bűnben és a lelkiségben is. A papnak minden esetben tudnia kell tanácsot adni, olyat, ami nem általános, mert a hivő azonnal megérzi, hogy melyik pap az, aki tud úgy beszélni hozzá, hogy egyedül neki beszél. Az embereknek ma is szükségük van a papra, aki bűneiktől feloldozza őket, aki Isten erejében a kenyeret Jézus testévé tudja alakítani, aki tud Istenről beszélni, aki egész lényével azt hirdeti, hogy a Több, a Teljesség létezik. Korunk papja nem a közvetlen sikereit és balsikereit tartja szem előtt, hanem állandóan a végtelen Távolba néz: oda, ahonnan a hivatását kapta, és ahová vezetni akarja az embereket. A lélek mélyén elért eredmények az igaziak. Ezért a papnak sokat kell imádkoznia, mert aki nem imádkozik, annak nem lesz „sem új, sem régi, amit előhozzon”. Pedig egy papnak állandóan, hétről hétre újat keli adnia, A Bp. XI. kerületi Szent Imre plébánia papi közössége NYITOTT KÖZÖSSÉG MUNKÁLÁSA Az egyházközségi élet legnagyobb veszélye — szinte halála —, ha a papság beáll afféle „belterjes" lelkipásztorkodásba: csak arra törekszik, hogy a kialakult szokásoknak eleget tegyen, a tisztán „lelki” ügyeket valahogy ellássa; visszavonul a plébánia falai közé és a híveket is belekényszeríti a mindenkitől és mindentől való teljes elzárkózásba, Aligha lehet időszerűbb feladat papok és egyházközségükért aggódó hívek számára, mint ennek a befelé fordulásnak túlhaladá- sa, az egyházközségnek minden szempontból — „kifelé", és „befelé” tagjai között is — nyitott közösséggé való átalakítása. Az egyházközségeknek exkluzív klubhoz hasonlítható zártságból nyitott közösséggé való átformálása nem újdonság. Az egyháznak mindig és mindenütt az volt a feladata, hogy ne maradjon zárt társulat, hanem be- leteljesüljön egy egy adott korba, környezetbe, társadalomba. Maga az evangélium hajtja erre. Ennek a nyitottságnak a szükségessége benne van az igehirdetés kötelezettségében: „menjetek el és tanítsatok meg minden népet", hiszen csak úgy hirdetheti az Egyház az igét, ha ismeri korát, kora emberének életét. E munka első megvalósítója és így örök példája a Nemzetek Apostola, aki „mindenkinek mindene” akar lenni. Ez a zsinati szellemiségben is alapvető eív a mai „helyi egyházak”, a parókiális közösségek számára azt jelenti, hogy az egyház- községeknek is bele kell szervesülniük környezetükbe, idomulniuk kell a helyi adottságokhoz, a szentségi életen túlmenően is ki kell hatniuk a hívek emberségének alakítására. A plébánián dolgozó lelkésznek valóban tudatformáló erőnek kell lennie, hogy így részt vállaljon a kor feladataiból, tevékenyen kapcsolja bele a közösséget a nagyközösség élettevékenységébe, sajátos módszereivel, lelkiismeretre kiható erejével. Ahhoz azonban, hogy a helyi egyház kifelé is nyitott közösséggé váljon, előbb saját berkein belül, a pap és a hívek közti és a híveknek egymás közti viszonyában kell megszületnie a nyitottságnak, a plébániának előbb egyáltalán közösséggé kell válnia. — Vizsgáljuk most ennek a közösség-alakító munkának gondjait a lelkipásztori praxis oldaláról. A papi szolgálat közösségi jellege Mindenekelőtt a pap hivatásában kell újra felfedeznünk a közösség szolgálatára vctló elkötelezettség karakterét. Ha az új- szövetségi papi hivatalt, mint Krisztus közösségéért végzett szolgálatot fogjuk fel, akkor új képet kapunk erről a közösségről, az „ekkléziáról” is, tehát arról a konkrét hivőegységről, amelyért az „elöljáró” cselekszik; nem hivatalnok, vagy „főúr” többé, aki várja az esendő lelkeket, hanem szeretet-szol- gálatból végzi munkáját. Egyúttal a 2. Vatikáni zsinat egyház-képe is ez. Mint Ferdinand Klostermann írja, az Egyház egyszerre isteni és emberi, történelmi és karizmatikus, egyetemes és helyi, de mindenképpen testvéri-kollegiális, szolgáló, elkötelezett, dialógusra kész, ökumenikus és nyitott, résztvesz az emberek örömében és szenvedésében egyaránt.1 A szolgálatot vállaló papnak ezért az egyházat legmélyebb értelemben Krisztus-közösségnek kell tudnia, olyan közösségnek, amely mindig ott kezdődik, ahol ketten vagy 109
